14.fejezet- Mert csak így lehet..

,,Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő ragaszkodik ahhoz, hogy a világot próbálja magához igazítani."

Látok dolgokat..

Melyek kiborítanak..

Melyek felemésztenek..

Minden reális gondolkodást elsöpörve..

Nem maradt semmi..

Semmi..amibe kapaszkodhatnék..

Valamibe ami értelmet ad..

Valamibe..ami kevésbé fáj..

~..~

Csak futottam, nem néztem hátra. Próbáltam elfutni mindentől. Liam-től, ezektől az idióta auráktól, a borzalmas rémálmoktól..Nem bírtam tovább.
Kezdek megőrülni. Igen, ez lehet az egyetlen ésszerű magyarázat. Mivel épelméjű ember nem lát ilyen dolgokat.
Nem is akartam már tudni, hogy ki ő. Nem akartam azokat a válaszokat. Túl rémült voltam. És csalódott. Csalódtam magamban azért, mert ilyen könnyen feladtam. Hiszen számítottam rá. Tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni abból, hogy Liam után kezdek kutakodni. Tudtam jól, mire vállalkozom és jutottam is valamire. De hamar feladtam, ami nem jellemző rám. A francba.

 Gondolataimat a hátam mögül hallatszó futó léptek szakították meg. Még gyorsabban szedtem a lábaimat, míg egy épülethez nem értem. Elbújtam mögé, és támogatásképp az egyik kezemet a falnak támasztottam, míg a másikkal átkaroltam a térdem. Kapkodtam a levegőt.
- Jól vagy?- kérdezte egy ismerős hang.
Rémülten fordultam a hang irányába.
- Ne gyere a közelembe!- löktem el magamat a faltól.
- Elizabeth, kérlek..!- kezdte Liam.
- Igen, eleinte még ezt akartam! Hogy megmagyarázd! De tudod, így jobban belegondolva, nem érdekelnek a különös dolgaid. Az sem, hogy mit rejtegetsz. Nekem ez túl sok. Úgy néz ki..- itt elharaptam a mondatot.
Ő a falnak támaszkodott és így szólt:
- Folytasd!
- ...veszélyes vagy. És nekem erre nincs szükségem. Igaz, sok mindent nem értek veled kapcsolatban, de ha az, hogy értsem, veszéllyel jár, akkor inkább nem akarom tudni. Mert az amit csinálsz..
- Mire gondolsz?- kérdezte Liam a fejemben.
Megfeszültem.
- Ezt, hogy csináltad?
Mikor nem tagadta le, megint elfogott a félelemérzet. Igazi volt. Nem képzeltem. Akkor meg..hogyan?
- Ezt, hogy csináltad?- ismételtem meg a kérdést.
Ravaszul elmosolyodott.
- Mit csináltam?
- Ne!- figyelmeztettem.- Ne tettesd, hogy nem csinálod.
Válla még mindig a falnak döntötte, arcán pedig lassú vigyor terült el.
De a szeme..
Reménykedett. Nem értettem, miben.
- Mondd el, hogy szerinted mit csinálok.
- A..gondolataim.
- Mi van velük?
- Liam..
- Csak mondd el!- kérte.
Kerestem valami értelmes magyarázatot erre az egészre. Nem nagyon találtam.
- Beszélsz a fejemben.- jelentettem ki végül.
Nem tagadta, de nem is ismerte el. Csak nézett rám. Várta, hogy folytassam.
Megvilágosodtam. Ő azt akarja, hogy kitaláljam, ki ő. De hát semmin nem tudok elindulni. És az amiket láttam, és tudok, nem magyaráznak meg semmit. Vagy talán..ezekkel kapcsolatos minden? De miért nem mondhatja el? Miért kell kitalálnom.
Kikerekedett szemmel néztem rá. Tudtam mi ő.
- Te egy..- kezdtem.
- Igen?- felcsillantak a szemei.
- Te egy szugeráló vagy!- mondtam diadalmasan.
- Tessék?
- Hát persze!- kezdtem bele a magyarázatba.- Egész idő alatt hipnotizáltál. A szavak, Mr.Oconell, Louis..mindent amit láttam, te szugeráltad bele a fejembe. Most már értek mindent.
Meghökkenve nézett rám. Eltaláltam. Vagy mégsem.
Hosszan és mélyen jutalmazta a nevetésével, a magyarázatomat.
- Micsoda elméleteid vannak.- mondta nevetve, de a hangjában éreztem a csalódottságot. Csalódott..bennem?
- Nem találtam el?- kérdeztem.
- Kicsit sem.- rázta meg a fejét.
- De miért nekem kell kitalálnom? Miért nem mondhatod el?
- Mert csak így lehet..- mondta halkan, szeme megakadt egy ponton, mintha másra figyelne.
- Tessék?
- Semmi. Vissza szeretnél menni, vagy inkább vigyelek haza?- váltott témát.
- Hát..inkább haza vinnél? Persze ha nem baj. De ha te maradni szeretnél..
- Nem esik nehezemre.- mosolygott kedvesen.
Elgondolkozva néztem rá. Azt hiszem félreismertem. Eleinte még sötétnek és veszélyesnek találtam, és ma is volt egy ilyen érzésem, de ha jobban átgondoljuk a dolgokat..
Sosem ártott nekem. Jó igen, vannak fura dolgai, de nem akarja eltitkolni..hiszen azt akarta, hogy kitaláljam. Őszinte szeretne lenni, de valami, vagy valaki nem engedi. És múltkor is kiállt mellettem, amikor találkoztam Louis-sal.
Tőle nem kell tartanom.
Azt hiszem..

13.fejezet- Hol voltál eddig?

,, Az ígéreteket mi törjük meg. Míg az emlékek minket."

A kelleténél sokkal jobban meg volt lepődve. Hát még én.

Hogy mondhattam ilyet? Jó, igen, azt mondtam, hogy bízom benne, de még csak most kezdek! Hogy a fenébe mondhattam ki ezt hangosan? Hiszen még magamban sem vagyok biztos. Hogy fogom ezt megmagyarázni?

Csak álltunk és bámultuk egymást.

Ideje lesz megszólalnom. Bele is kezdtem volna a magyarázatomba, de megint az az ismerős, csiklandós érzés futott át rajtam. És amit láttam..

Liam aurája.

Ehhez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam. Egyszerűen..gyönyörű volt. Mr.Oconell-é és Louis-é ehhez képest.. Nem tudom megmagyarázni. Valójában, nem is volt színe. Olyan volt..mint a napfény. Különös melegséget éreztem..és biztonságot. 

Olyan volt, mint az álmomban.

Angyali..

Elterelve a figyelmemet erről az eszméletlen fényről, Liam megszólított. 

Tekintetemet rászegeztem, de már akkor tudtam, hogy nem mondta ki hangosan. Csak csendesen, az elmémben.

Elizabeth.

Döbbenten néztem rá. A különös aura még mindig körülölelte.

Köszönöm.

Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Nem sikerült. Azt mondogattam magamnak, hogy csak képzeltem a szavakat. Mert a másik verzió szerint, Liam-nek megvan az a képessége, hogy kivetítse a gondolatait az elmémbe. Ami nem lehetséges. Egyszerűen lehetetlen. Kivéve ha hallucinálok.

Ez még jobban megijesztett, mint az, hogy áttörte a normális kommunikáció szabályait, és tetszés szerint képes beszélni hozzám, anélkül, hogy kinyitná a száját.

Döbbenetemet rémület váltotta fel.

Kétségbeesetten elfutottam.

*Victoria szemszöge*

Még mindig döbbenten bámultam Harry-t, pedig a szárnyai már rég nem voltak elől. Teljesen ledermedtem. Hittem neki. Legalábbis a tényben, ami előttem állt. Magamban, hogy elhihetem-e? Kevésbé.
Ez lehetetlen. Abszurd. Angyalok nem léteznek. Nem létezhetnek.
- Victoria. Én..- szólalt meg Harry.
- Vannak mások is?- suttogtam olyan hangon, amit még magam sem ismertem, és lesütöttem a szemem.
- Tessék?- kérdezte.
- Vannak mások is, olyanok mint te?- változtattam meg a kérdést kicsit hangosabban, de ismeretlen hangon.
- Igen. De..
- Tényleg?- mosolyogtam hűvösen.- Akkor hol voltatok eddig?
Nem válaszolt, csak nézett rám.
- Te!- néztem fel lángoló tekintettel.- Hol voltál eddig? Hol voltál amikor apu meghalt? Mit csináltál eddig, ameddig itt voltam? Hol voltál?!- kiabáltam.
Észre sem vettem, hogy felálltam és az ő mellkasát ütögetem, a szemeim könnytől ázottak voltak.
- Miért csak most vagy itt? És a többiek? Hol volt a többi átkozott angyal, hogy megvédjék őt? Semmit nem tettek a halála ellen! Semmit!
Minden fájdalmamat rá zúdítottam, minden keserűségemet amit átéltem. Őt és a többi angyalt hibáztattam. Mindenért.
- Most meg idejössz azzal, hogy azért vagy itt, hogy megvédj? Akkor akár mehetsz is! Amíg itt vagyok, csak a magánytól kell tartanom! Tűnj el innen! Tűnj el!..- nem tudtam tovább folytatni. Csak sírtam, a hangom is elcsuklott. A fájdalom teljesen felemésztett..Az emlékek vészesen törtek ki belőlem. Nem tudtam folytatni ezt az életet..Nem bírtam..
Nem a fájdalmak öltek meg..Hanem a remények, melyekben csalódtam.
- Tévedsz.- fogott meg a vállaimnál fogva, leállítva a kitörésemet.- El sem tudod képzelni mekkora veszélyben vagy.
- Nem érdekel!- kiáltottam.
- De engem igen!- rázott meg.- Hát még mindig nem érted? Én felelek érted! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! És ha kell, én magam foglak kirántani ebből az önsajnálatból!
- Nem sajnáltatom magam! Miről beszélsz?- kérdeztem, de valójában tudtam mire gondol.
- De igen! Magadat hibáztatod apád haláláért, csak eltereled magadról a figyelmet, és ezért engem hibáztatsz. De tudod mit? Nem érdekel! Add ki magadból! Töltsd ki azt az űrt, ami már évek óta benned lakozik! Kiabálj ameddig akarsz! Talán ettől majd megkönnyebbülsz. De nem hozod vele vissza.

Igaza volt. Mindenben. Fájt elismerni, de így van. Hiába hibáztatom az angyalokat, vagy akár magamat, apu nem jön vissza. Soha többé. Túl kell lépnem rajta. Nem élhetek a múltban. El kell engednem őt.
Amikor látta, hogy megnyugszom, engedett a szorításán, de a kezeit nem vette le rólam. Talán így akart megtartani. Vagy félt, hogyha elenged elporladok a szenvedésemmel együtt.
Vettem egy mély levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Miért nem tettetek semmit?- kérdeztem halkan, de nyugodtan.
- Nem tehettük. Édesapádat a betegség vitte el. Ez a természet rendje, az emberek világában. Megöregedtek és meghaltok. Ez ellen nem tehetünk semmit. Apukád pedig örökölte ezt a betegséget. Mi arkangyalok, nem tudunk embereket visszahozni az életbe. Vannak más angyalok, akik igen, de ők sem tehetik meg, csak akkor, ha fontos személy volt.
- Ő igenis fontos személy volt.- háborodtam fel.
- Az angyalok világában nem, Victoria.
- És én talán az vagyok?- kérdeztem keserűen.
- El sem tudod képzelni mennyire.

12.fejezet- Bízom benned

,,Sohasem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben - de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot."

*Elizabeth szemszöge*

A reggeli nap fénye egyenletesen vetődött a szobám falaira, az ablakon keresztül. A fény hirtelen rám villant, egyenesen a szememet érte. Összeszorítottam és kitérve a fény elől felültem az ágyban. Minden olyan..normális volt. Az álmaimat illetően.

Azt álmodtam, hogy megállás nélkül futok a folyosón a sötétben, de valójában senki sem kerget. Talán a sötétség elől futhattam, mivel a folyosó végére érve valakibe beleütköztem és hirtelen erős világosság töltötte be a helyiséget. A fény Liam-ből áradt. A karjai védekezően fonódtak a derekamra. Amikor már elég közel hajolt hozzám, feleszméltem.

Ettől a nevetséges álomtól muszáj volt felnevetnem. Még hogy Liam-ből tisztaság áradna! Ez aztán hihetetlen. Inkább ő lenne maga a megtestesült titokzatosság és sötétség, mint a tiszta, őszinte világosság. De nézzük a jó oldalát. Kivételesen nem azt láttam, hogy meghal.

Elkomorodtam. Valójában tényleg örülök, hogy többé nem álmodok ilyen borzalmakat. Soha többé nem akarom látni, ahogy szenved. Sőt, senkit. Azt a jelenetet senkinek sem kívánnám.
Apropó Liam..
Egymás után villantak fel az a tegnap történt események emlékei. Emlékszem, Liam-mal beszélgettem, mielőtt megettem volna a levest, amit nekem készített. Azután nagyon álmos lettem és egy kicsit szédültem is..
Te jó ég!
Valamit rakott a levesbe? Elakart..altatni. Ezt nem hiszem el. Ez megmagyarázza azt, hogy miért az ágyamban keltem. Gondolom felhozott. Milyen udvarias! Bedrogoz, aztán felhoz a szobámba. Igazi úriember. Ennyi erővel ott is hagyhatott volna a kanapén kihasználva a helyzetet...
A helyzetet. Vagyis engem.
Nem. Nem. Nem. Azért erre nem lenne képes. Igaz, hogy rejtélyes, perverz, és azt hiszi mindent tud, de egy lány megerőszakolása nem tartozik közéjük. És akkor visszatérünk az elejére. Semmit nem tudok róla! Honnan tudnám azt, hogy mi tartozik a hatáskörébe? De attól még..ez abszurd.
Megráztam a fejem, kiűzve magamból ezeket a gondolatokat.
A telefonomra néztem. Délután 4 óra. Vagyis..
Vasárnap 4 óra.
Átaludtam egy teljes napot? Utoljára még péntek volt. Nem szoktam ilyen sokáig aludni. Ajj, annyira zavaros minden.
Kihasználva a mai napot megcsináltam az elmaradott házikat, rendet raktam és felöltöztem. Pont ekkor jutott eszembe a randi Liam-mal. Témánál vagyunk.
 Az órámra néztem. 6 óra.
Sietősen felvettem egy szűk farmert, hozzá illő, válltól csuklóig hosszú csipkés, kék felsőt ami mélyen kivágott volt. Nem volt kurvás, de szolid sem. Néztem még egy percig magam a tükörben és levettem a felsőt. Minek öltözzek így ki? De mondjuk kit érdekel! Ez is a ruhatáram közé tartozik, tehát nem érdekel mit gondol Liam.
Nincs időm ezen gondolkodni. El fogok késni, ha folytatom magammal a vitát.
Visszavettem a felsőt és felhúztam egy fűzős csizmát. A biztonság kedvéért ruhámhoz illő selyemsálat is magamra vettem. Kiegészítőként egy angyalszárnyas, zafírkék csepp fülbevalót tettem fel.
A barna hajamat copfba fogtam, és a hajsütővasammal loknikba csavartam. Ezután szolid smink és kész vagyok.

Hát..nem kihívó és nem is hétköznapi ez a viselet. Amikor eldöntöttem, hogy jó leszek, az órámra pillantottam. 7 óra. Lekapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót. Már indultam is, de megtorpantam.
Azt se tudom merre és hova kell menni. Most komolyan belehalt volna, ha nem játssza az eszét és végre normálisan válaszol a kérdésekre? Na jó, elegem van.
Bosszúsan lépdeltem vissza az ajtóhoz, a hátam mögül viszont kerekek hangját hallottam.
Megfordultam, és a szürke Neon-t láttam leparkolva, amiből Liam szállt ki. Kezeit lazán zsebre dugta miközben odajött hozzám.
- Nahát- nézett végig rajtam elismerően.- Gyönyörű vagy.
Akaratlanul is elpirultam.
- Köszi. Te sem nézel ki rosszul.- mondtam saját magamon is meglepődve. Úgy tűnt őt is meglepte a kijelentésem, de aztán elmosolyodott. És az a mosoly, egyszerűen fantasztikus volt. Kedves és hívogató. Teljesen eltért attól a sötét vigyortól. Vajon melyik lehet az igazi énje?
- Angyalom?- kérdezte aggódva.
- Tessék?- tértem magamhoz.
Elnézően elmosolyodott.
- Azt kérdeztem mehetünk-e.
- Ó! Hát tudod, mielőtt még bárhová is mennénk, előre leszögezném, hogy nem megyek veled semmilyen diszkóba, bárba, vagy valami elavult lebujba. És ezt azért mondom, hogy nehogy valamit belerakj az italomba.
Elnevette magát. Miért röhög rajtam mindig?
- Most komolyan ezt gondolod rólam? Hogy megmérgeznélek? Ennyire nem kedvelsz engem?
Szívesen felhoztam volna a péntek estét, hogy belerakott valamit abba a levesbe, amitől egy teljes napot átaludtam, de nem tettem. Ennek a randinak számomra az a célja, hogy minél több választ kihúzhassak Liam-ből. Mivel nem akarok összejönni vele. Még csak az kéne! Inkább ezt válaszoltam:
- Még semmivel sem bizonyítottad be az ellenkezőjét.
- Lehet, hogy az este végén teljesen máshogy fogod gondolni.- jelentette ki sejtelmesen.
Erre csak forgattam a szemem.
- Valószínűleg. Nos, akkor hova is megyünk?
- Meglepetés.
Tiltakozóra nyitottam a számat.
- Nem, nem viszlek semmiféle bárba, diszkóba, vagy lebujba. Teljesen más terveim vannak.- vágott a szavamba.
- Helyes.- mondtam kimérten. De valójában nagyon is örültem annak, hogy odafigyelt arra amit mondtam.

Rendben. Talán igaza van. Lehet, hogy teljesen már ember, mint hittem.
Az út közben végig ezen agyaltam. Talán igaza volt abban, hogy nekem nyomós ok kell ahhoz, hogy megismerjek valakit. Bevallom, nem szívesen adok neki igazat de.. így van. De mindez azért, mert már annyit csalódtam az emberekben. És olyan emlékeket hordozok magamban, amikben sokszor adtam bizalmat olyan embereknek, akik nem érdemelték meg. Hiába, ezek miatt kellett megerősödnöm. És nem bántam meg. Így legalább tisztán látok.
De talán Liam más. Lehet, hogy megnyílna nekem, ha nem lennék olyan ellenszenves és gyanakvó vele szemben. De olyan sok megkérdőjelezhető dolog van körülötte, amik nem hagynak nyugodni. Viszont..most az egyszer el kéne engednem magam. A kérdések várhatnak..azt hiszem.
A Neon gyorsan leparkolt, az út számomra rövid volt, hisz nem is nagyon figyeltem oda. És akkor láttam meg.

A látvány, ami magam előtt termett, egyszerűen elképesztő volt.
A vidámpark.
A fények gyönyörűen világították ki az óriáskeréktől kezdve, a hullámvasútig mindent. Az emberek vidám nevetése és adrenalintól telt sikolyuk betöltötte a nyüzsgő helyet.
Utoljára 12 évesen voltam vidámparkban. Igen..akkor még minden teljes volt az életemben.
Ámuldozva meredtem magam elé, Liam pedig mosolyogva figyelte a reakciómat.
- Bemenjünk?- kérdezte.
- Igen.- mondtam boldogan.
Liam két főre fizetett be minket, úgy, hogy amíg itt vagyunk bármire felülhetünk és bármit kipróbálhatunk, ha felmutatjuk az azonosító karkötőnket. A pénztárban mindenki kap ilyet, ezzel azonosítva, hogy fizettünk jegyet.
Majd' kiugrottam a bőrömből, mindent kiakartam próbálni. Illetve egyet kivéve.
- Gyerünk az óriáskerékre!- fogta meg a kezem Liam.
Próbált előre mozdulni, de én egy helyben maradtam. Tekintetem fennragadt egy ponton a kerék tetején. A gyerekek boldogan integettek a lentről figyelő szüleiknek.
Tudom, kicsit cinkes, de kiskoromban is féltem felülni az óriáskerékre. Régen láttam egy filmet amiben egy kislány csak úgy véletlenül kiesett a kocsiból, és lezuhant. Azóta nem merek felülni rá. Sajnos, ez a félelemérzet azóta bennem maradt.
Nem vitás, túl magasan van.
- Mi a baj?- kérdezte.
- Nem szeretnél valami másra felülni?- néztem körbe.
Felé fordultam, erősen őt bámultam. Olyan pillantása volt mit még azelőtt nem tapasztaltam. Gondoskodó. Mosolygott rám, én pedig óvatosan visszanéztem.
- Tériszonyos vagy, angyalom?
Állam megfeszült.
- Nem.- tiltakoztam- Csak nem szeretek ilyen messze lenni a földtől.
Próbálta visszafojtani a nevetését.
- Az, tulajdonképpen ugyanaz.
- Liam.- figyelmeztettem szigorúan.
- Oké, oké.- tette fel a kezeit védekezően.- Figyelj. Ha attól félsz, hogy esetleg leesel, megnyugtatlak, nem fogom hagyni. És egyébként, a kocsiban van speciális csat, ami meggátolná.
Megint az a pillantás. Elmosolyodtam. Ez, kivételesen aranyos volt tőle. Ugyanaz az érzés tört elő belőlem mint múltkor. Most a másik részem, a tiltakozó is kezdett..bízni benne.
- Rendben.- mondtam.- Bízom benned.
Nem akartam ezt kimondani. Teljesen véletlenül csúszott ki a számon. A francba.

Péntek- a részekkel kapcsolatban

~Sziasztok! A helyzet az, hogy mostanában eléggé el vagyok havazva, ezért nem tudtam felrakni részt. És hamarosan suli szóval..arra a következtetésre jutottam, hogy péntekenként lesz mindig rész. Holnap már olvashatjátok az új fejezetet. Tényleg sajnálom, de csak így tudom megoldani. De remélem, hogy ennek ellenére is olvassátok majd a blogot!:DD :))~

Képek az One Directionról.

~Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ezentúl, minden résznél, kaptok a tagokról egy képet is. De nem akármilyen képeket.;)) Remélem, hogy tetszik majd! :DD ~

11.fejezet- Hiszek neked

„Soha nem vagyunk annyira elveszve, hogy az angyalaink ne találjanak ránk.”

*Victoria szemszöge*

Törökülésben ültem az ágyon, míg az idegen az állólámpa fényének árnyékában. Gyönyörű arcát tökéletesen világította meg, a holdfénnyel együtt.
Vártam. Vártam, hogy megmagyarázza, ezt az egész helyzetet. Ő talán választ tudna adni azokra a kérdésekre, amikre én vagy már 3 hónapja próbálok rájönni. De csak bámult rám, mintha meg akarna fejteni.
- Miért vagy itt?- kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Miattad.- mondta lassan.
Az az egy szó, mintha mindent megmagyarázott volna. Legalábbis, ő azt hitte.
- Ezt nem értem. Egyáltalán mi a neved?- tudakoltam.
- Az lényegtelen.- mondta.
- Azt mondtad mindent megmagyarázol. És most, meg se szólalsz.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg okom van rá?- kérdezte keserűen.
- A bámulásra?- kérdeztem gúnyosan.
- Nem.- válaszolta.
- Akkor mire?- kezdtem nagyon ideges lenni.
- A megfigyelésre.
- Komolyan belehalnál, ha egy, vagy két szónál többől állnának a mondataid? Vagyis normálisan válaszolnál?- kérdeztem dühösen.
A nevetése éppolyan gyönyörű volt, mint az arca. Olyan..angyali.
- Nahát. Még egy valami, amit megtudtam rólad, ezalatt a pár órában.
- Éspedig?
- Hogy hirtelen haragú vagy.- mosolygott.
- Van esetleg még valami?- kérdeztem unottan.
- Ezen kívül türelmetlen, komoly, kicsit félénk, és..- Tetőtől, talpig végignézett rajtam.- Gyönyörű.
- Nos. A te esetedben talán tartanom kéne ettől a bóktól.- mondtam élesen és zavaromban elkezdtem ropogtatni az ujjaimat.
- Nem tudsz mit kezdeni a bókokkal. Ezért pótcselekvéshez kezdesz.- bökött az ujjaim felé.- Amikor pedig valaki rátapint a dolgokra, elpirulsz és nem jutsz szóhoz zavarodban.
Pontosan úgy tettem ahogy mondta. Mi a fene baja van?
Szájának szeglete mindentudó mosolyra görbült.
- És ezután kikelsz magadból.
- Elég volt! Ne elemezgess itt, mintha mindent tudnál! Semmit nem tudsz! És ez a pár óra elég volt ahhoz, hogy megismerj? Úgy gondolod? De, mondok neked valamit. Itt most nem rólam van szó. Hanem rólad. Ha már annyira analizálni akarsz valakit, akkor magaddal kezdd! Mert jelenleg nekem kéne tudnom ki vagy, mit akarsz, mivel egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mit keresel a házamban!- az utolsó mondatokat már kiabáltam.
Nincs rá szó, mennyire dühös voltam. Mégis mit képzel magáról? Pár óra alatt eldönti, hogy milyen vagyok és a szememre veti? Még a nevét sem tudom! Egy idegen. Semmi joga nincs itt lenni. De..
Muszáj. Meg kell tudnom, mi történik velem, bármekkora bunkó is. Egyedül csak ő tudja a válaszokat. És nekem szükségem van rájuk.
Egy percig némán bámult rám, végül hosszú, mély nevetéssel ajándékozta meg a kitörésemet.
- Nahát! Lenyűgöző! El vagyok bűvölve.- mondta mosolyogva. És akkor esett le a tantusz.
- Te ezt az egészet direkt csináltad? Azért provokáltál, hogy kikeljek magamból? Mégis mi értelme volt?
Megint az a mindent tudó pillantás.
- Én tudom ki vagy, Victoria. Őszintén szólva, azt hittem, hogy te az a félénk, sebezhető kislány vagy, legalábbis így írtak le. Arra ment ki a játék, hogy meglássam, milyen is vagy valójában. Muszáj volt tudnom, hogy milyen embert kell védelmeznem.
- Várj, várj, várj. Ebben a mondatban több dolog is van, amit nem értek.- mondtam feltartva az ujjam. Miért kéne megvédenie? Hogy, hogy tudja, ki vagyok? Semmit nem értettem.
Elnézően megrázta a fejét.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. És mindre válaszolni is fogok, de figyelmeztetlek. Olyan dolgokat fogsz hallani, amikről soha semmilyen elképzelésed nem volt. Tudom, hogy nem bízol bennem, és nem is kérem csak..hidd el a amit mondok. És lehetőleg ne rohanj ki a házból már az elején.
Próbáltam mérlegelni és megérteni a hallottakat. Az igaz, hogy a bizalom nem jár ingyen, hanem ki kell érdemelni. Azonban..valamilyen oknál fogva bízom benne. Nem tudom megmagyarázni. De még mindig bizonytalan vagyok.
Amikor látta, hogy nem válaszolok, folytatta.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem. És ezt meg is értem. De meg kell próbálnod. Az én válaszaim őszinték. Soha, senkinek nem hazudtam. És nem te lennél az első ember, akivel elkezdeném. Ha mindenre választ szeretnél, akkor..nos. El kell hinned amit mondok. Anélkül, nem mondhatok semmit. Sajnálom.
Elgondolkodva meredtem magam elé. Latolgattam a lehetőségeimet. Elkerülhetetlen, hogy meghallgassam, ez tény. Már csak magam miatt is. Válaszokra van szükségem. És ő ezt megadhatja nekem. Ehhez pedig az kell, hogy elhiggyem amit mondd. Legfeljebb talán fejvesztve rohanok ki az erődházból, mint egy őrült, ha olyan vészes lesz a helyzet. Nem, nem. Bolondot nem csinálok magamból. Nincs mese, muszáj meghallgatnom. De csak rajtam múlik, hogy el is higgyem.
- Rendben- mondtam sóhajtva.- Hallgatlak.
Bólintott.
- Akkor hát kezdjük az első kérdéseddel. A nevemmel. A nevem Harry.
- Vezetéknév?- kérdeztem.
- Olyanom nincs.- mondta úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek.
- Oké. Ezt nem nagyon értem, de ez nem fontos. Ki vagy te, és honnan ismersz? Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol élek?- soroltam, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem.
- Oké! Egyszerre csak egyet!- mondta nevetve.- Tudod mit? Csináljuk úgy, hogy én mindent elmondok amit tudok, a végén te pedig kérdezel. Így megfelel?
Bólintottam.
- Rendben. Most olyan dolgot fogok mondani, amit nagyon szokatlannak fogsz találni, de ezen túl kell esnünk.
Hosszú, mély levegőt vett.
- Arkangyal vagyok. És azért vagyok itt, hogy megvédjelek.


Ezután hosszú hatásszünet következett. Kétségbeesetten fürkészte az arcomat. Várta a reakciómat.
Nem tudtam mit tenni. Kinevettem.
- Ezt nem hiszem el! Ha hazudni szeretnél, akkor találj ki valami hihetőbbet. Most komolyan, ki vagy te?- kérdeztem nevetve.
- Én sosem hazudok.- mondta tagoltan, és olyan hangon ami bajt sejtetett. Ettől a hangtól nagyon megijedtem. Az arcomról lefagyott a mosoly.
- Komolyan beszélsz?- kérdeztem elfúló hangon.
- Akarod, hogy bebizonyítsam? Megmutathatom.
- Hogyan?- kérdeztem.
Harry felállt és közelebb lépett az ágyhoz. 
- Esik az eső.-állapította meg mosolyogva. Ennek örülünk? Miért?
 Az ég elsötétült, jégeső cseppek kopogtak az ablakon, szélvihar tombolt. A erős szél miatt az ablak kivágódott és hatalmasra nyílt. Villámok cikáztak sisteregve és hangosan dörgött az ég. Hirtelen egy hatalmas villám fénye töltötte be az egész szobát, megvilágítva Harry..szárnyait.
Hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, elefántcsontszínű alapon fekete foltos, mintha festéket fröcsköltek volna rá. Óvatosan megrebbentette, majd a hátára hajtogatta.
Az ég elcsendesedett, már csak az eső zaja hallatszott kintről.
Ledöbbenten ültem az ágyon. Nem hazudott. Tényleg nem. Ő egy angyal. De, hogyan? Ez képtelenség.
Még mindig Harry-t bámultam, de a szárnya már eltűnt az esővel együtt. Csend telepedett az erődházra.
- Nos?- kérdezte halkan.- Most már hiszel nekem?
- Igen.- suttogtam.- Hiszek neked.

10.fejezet- Hajlandó vagyok

,,Vándor utas téved erre gondolám,-s ajtómon áll,

Éj sötéten más se jár."

*Victoria szemszöge*

Az éjszaka közepén hirtelen felriadtam. A szobámban. Az ágyamban.

Azért furcsa ez az egész, mert nem emlékszem, hogy bejöttem volna ide és elaludtam volna. Hogy kerültem ide? Azt hiszem emlékszem..igen. Tegnap..vagy mikor is? Csak arra emlékszem, hogy nagyon fájt a fejem..

Megvan! Emlékszem! Hogy lehetek ilyen zavarodott? A tegnapi látomás miatt véget nem érőnek tűnő fejfájás gyötört. Láttam azt a fiút. Megint. Egyfolytában csak őt. És a tűz..Még mindig érzem a hőséget és a bánatot.

Felültem az ágyamban de hirtelen megriadtam. A sötétben valaki ült az állólámpa melletti széken.

Teljesen megrémültem. Sosem találkoztam már vagy 4 éve egy emberrel sem. És ők sem kerestek soha. Akkor meg, hogy kerülhetett ide egyáltalán?

Ösztönből rohantam az ajtó felé. Nem tudom ki ez, de nem is akarom.

Az idegen a levegőben kapott el, ugyanolyan gyorsasággal, és az ágynak nyomott. A csuklómat összeszorította a fejem fölött. 

Felhúztam a térdem és megrúgtam a bordáját.

- Szállj le rólam!

Lecsúszott a csípőmhöz és rám ült, megakadályozva, hogy használjam a lábamat. A karomat még mindig a fejem fölé szorította, így nem tudtam mást tenni, csak vonaglani alatta.

A beszűrődő holdfény megvilágította arcának egy részét. De nem volt szerencsém, mert csak a száját és az orrát láttam, a sötétség mindent eltakart.

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem?- kiabáltam.

Szája széle felkunkorodott.

- Hamarosan megtudod.- mondta. Különösen mély, de mégis lágy hangja betöltötte a szobát.- De ahhoz az kell, hogy nyugton maradj. Ha nem, kénytelen leszek más módszerhez folyamodni.- mondta és mosolya egyre zordabb lett.

A könnyeimmel küszködtem, egész testem olyan érzelmektől zúgott, melyeket meg sem tudtam nevezni. 

Két választásom van. Vagy nyugton maradok és meghallgatom amit mondd, ami persze nem valami csábító, de a másik lehetőség sem. A másik, hogy tovább küzdök és megpróbálok eljutni az ajtóhoz. De ha sikerül is hová mennék? Nagyon messze van a város. Gyalog talán egy vagy két nap lenne, de biztos vagyok benne, hogy követne és ki tudja mit tenne velem ha elkapna. 

Nehezen de belenyugodtam a helyzetembe.

Amikor látta, hogy nem ficánkolok alatta, az idegen legördült a csípőmről, de kezét a derekamon hagyta.

Teljesen nyugodtan feküdtem míg végre a kezeit lefejtette a derekamról. 

Akkor én kaptam a lehetőségen.

Sec perc alatt talpon voltam az ágyon, és egy jól irányzott rúgással ágyékon rúgtam.

Semmi. Még csak össze sem csuklott a fájdalomtól. Teljesen ledöbbenve álltam ott félig nyitott szájjal.

Ő is kihasználta a helyzetet. Megint az ágyra nyomott. Most teljesen rajtam feküdt, csak egy vékony légréteg választott el minket egymástól.

- Figyelj.- mondta egy kis ingerültséggel a hangjában.- Egész éjjel csinálhatjuk ezt, de ezzel nem jutunk előrébb. Szóval. Befejezted?

- Na, és te befejezted?- kérdeztem dühödten, és most a hasát céloztam meg.

Erre megint egy mosolyt kaptam.

- Utolsó esély, Victoria. 

Meglepetten néztem rá.

- Honnan tudod a nevem?- kérdeztem.

- Szeretnéd megtudni? Elmondom. De bíznod kell bennem.

- Mégis, hogyan bízhatnék egy..- abban a pillanatban a torkomra fagyott a szó. Már arra sem emlékszem, hogy hogyan folytattam volna a mondatomat. Csak ő számított. A holdfény teljesen megvilágította az arcát. Más szögből láttam őt. A látomásaimból. Azok a smaragdzöld szemek ugyanolyan mélységgel fürkészték az én tengerkék tekintetemet. Göndör fürtjei makacsul az arcába hullottak. Gyönyörű volt. Csak ilyen szóval tudnám jellemezni.

- Miért nézel így rám?- kérdezte, de csak akkor vettem észre, hogy már nem fekszik rajtam. Az ágy szélén ült és aggódva nézett rám.

Nehezen lélegeztem a döbbenettől. Meg se tudtam szólalni.

- Te..te vagy az..- csak ennyit tudtam kinyögni.

Mindent tudó pillantással nézett rám.

- Tudom, Victoria. Meg kell engedned, hogy elmagyarázzam. De ahhoz az kell, hogy nyugodt légy és nyitott. Hajlandó vagy ezt megtenni?

- Igen.- mondtam határozottan.- Hajlandó vagyok.

*Elizabeth szemszöge*

Azonnal felfutottam az emeletre, a fürdőszobámba. Forróra állítottam a vizet és lehámoztam magamról a vizes ruhákat. Utána beléptem a zuhany alá, és figyeltem, ahogy a bőröm átmelegszik. Miközben beszappanoztam a vállam és a nyakam azon gondolkoztam vajon Liam komolyan gondolta-e ezt az úgynevezett ,,alkut". Ma talán választ kaphatok a kérdéseimre. És ha ma ezeket megbeszéljük, akkor kihagyhatom a randit Liam-el. Ezen csak nyerhetek.

Zuhanyozás közben a hajamat is megmostam és megszárítottam. Azután száraz ruhát vettem és siettem is le a konyhába.

Liam a pultnak dőlve gondolkozott. Amikor leértem elmosolyodott, látva, hogy teljesítettem a kérését.

- Nos.- mondtam felvillanyozva.- Akkor a kérdéseim. Mondd el..

- Előbb még meg kell enned a levest.- mondta szórakozottan és leült az asztalhoz.

Hát persze. Élvezi, hogy ő diktálhatja a szabályokat.

Eleget téve a kérésének leültem mellé és bosszúsan néztem rá.

- Miért erőlteted ennyire, hogy megegyem a levest?- kérdeztem.

- A-a. Előbb a leves, azután a kérdések.- jelentette ki visszafojtva egy mosolyt. Most komolyan, mi olyan vicces?

- De, én csak azt kérdeztem..- akkor jöttem rá.- Értem már. Nem tehetek fel semmilyen kérdést, mivel nem fogsz rájuk válaszolni. Vágom. De akkor sem értem ezt az egész leveses témát.

- Csak megakarom előzni a lázadat. Miért kell neked mindenre magyarázat?- mondta mosolyogva. És az a mosoly egyszerűen fantasztikus volt. Annyira eltért a többi sötét vigyorától. Annyira..emberi volt és hétköznapi.

- Nem kell mindenre. Csak tőled.- mondtam ki az év leghülyébb mondatát. Ez a mondat annyira önző volt.

- Vigyázz! Még a végén azt fogom hinni, hogy flörtölsz velem.- mondta vigyorogva

Hát, nála teljesen máshogy érződött ez a mondat.

A szememet forgattam és lenéztem az asztalra. Csak akkor vettem észre, hogy a leves már rég ott gőzölgött előttem, a tányér mellett pedig a kanál is ott feküdt. Maga a leves nagyon jól nézett ki. A tészta mellett apró répa darabkák úsztak.

Megfogtam a kanalat de mielőtt neki kezdtem volna az evésnek Liam-re néztem.

- Leszögezném, hogy erre kérdésre válaszolnod kell. Tartanom kéne a mérgezéstől?- tudakoltam.

Lágyan felnevetett.

- Nem. Emiatt ne aggódj.

A kanalat megragadva neki láttam az evésnek. A leves egyszerűen isteni volt. Nagyon ízlett. Nem gondoltam volna, hogy Liam ilyen jól tud főzni. Amikor megettem így szóltam.

- Ez fantasztikus volt.- mondtam mosolyogva. Meg is lepődtem magamon, de nem csak én, hanem Liam is. A döbbenetét aranyos mosoly váltotta fel. Én most komolyan azt mondtam, hogy aranyos? Mi van velem? Ebben a levesben biztos volt valami.

- Örülök neki.- mondta. Azzal felkelt, megfogta a tányéromat és a mosogatóba rakta. Megnyitotta csapot és elkezdett..mosogatni. Látszik, hogy nagyon otthon érzi magát.

- Te nem eszel?- kérdeztem meglepetten.

Elfintorodott.

- Irtózóm a kanalaktól.

Jól hallottam?

- Tessék?- kérdeztem.

- Jól hallottad.

Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés.

- Ez most komoly? A titokzatos Liam Payne fél a kanalaktól? Ne haragudj, de ez döbbenetes.

- Ha döbbenetes volna, nem nevetnél. És egyébként nem félek, csak irtózóm tőlük.

Megint elkezdtem nevetni, de hirtelen elkomolyodtam. Teljesen megfeledkeztem mindenről. A kérdésekről, az aurákról, a rejtélyekről. Hirtelen annyira felszabadultnak éreztem magam. 

De aztán elálmosodtam. Levetettem magam a kanapéra és Liam-hez szóltam.

- Szóval akkor az első kérdésem..- ásítottam el a mondatot.

- Álmosnak tűnsz.- mondta.

- Lenyűgöz a megfigyelőképességed.- megint ásítottam.

- Szerintem holnapig várhatnak azok a kérdések.

- Nem!- álltam fel határozottan, de vissza is ültem. Mitől vagyok ilyen álmos?

Azután már csak annyit láttam, hogy Liam tátog előttem valamit érthetetlenül. Végül lecsuktam a szemem és minden elsötétült.