,, Az ígéreteket mi törjük meg. Míg az emlékek minket."
A kelleténél sokkal jobban meg volt lepődve. Hát még én.
Hogy mondhattam ilyet? Jó, igen, azt mondtam, hogy bízom benne, de még csak most kezdek! Hogy a fenébe mondhattam ki ezt hangosan? Hiszen még magamban sem vagyok biztos. Hogy fogom ezt megmagyarázni?
Csak álltunk és bámultuk egymást.
Ideje lesz megszólalnom. Bele is kezdtem volna a magyarázatomba, de megint az az ismerős, csiklandós érzés futott át rajtam. És amit láttam..
Liam aurája.
Ehhez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam. Egyszerűen..gyönyörű volt. Mr.Oconell-é és Louis-é ehhez képest.. Nem tudom megmagyarázni. Valójában, nem is volt színe. Olyan volt..mint a napfény. Különös melegséget éreztem..és biztonságot.
Olyan volt, mint az álmomban.
Angyali..
Elterelve a figyelmemet erről az eszméletlen fényről, Liam megszólított.
Tekintetemet rászegeztem, de már akkor tudtam, hogy nem mondta ki hangosan. Csak csendesen, az elmémben.
Elizabeth.
Döbbenten néztem rá. A különös aura még mindig körülölelte.
Köszönöm.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Nem sikerült. Azt mondogattam magamnak, hogy csak képzeltem a szavakat. Mert a másik verzió szerint, Liam-nek megvan az a képessége, hogy kivetítse a gondolatait az elmémbe. Ami nem lehetséges. Egyszerűen lehetetlen. Kivéve ha hallucinálok.
Ez még jobban megijesztett, mint az, hogy áttörte a normális kommunikáció szabályait, és tetszés szerint képes beszélni hozzám, anélkül, hogy kinyitná a száját.
Döbbenetemet rémület váltotta fel.
Kétségbeesetten elfutottam.
*Victoria szemszöge*
Még mindig döbbenten bámultam Harry-t, pedig a szárnyai már rég nem voltak elől. Teljesen ledermedtem. Hittem neki. Legalábbis a tényben, ami előttem állt. Magamban, hogy elhihetem-e? Kevésbé.
Ez lehetetlen. Abszurd. Angyalok nem léteznek. Nem létezhetnek.
- Victoria. Én..- szólalt meg Harry.
- Vannak mások is?- suttogtam olyan hangon, amit még magam sem ismertem, és lesütöttem a szemem.
- Tessék?- kérdezte.
- Vannak mások is, olyanok mint te?- változtattam meg a kérdést kicsit hangosabban, de ismeretlen hangon.
- Igen. De..
- Tényleg?- mosolyogtam hűvösen.- Akkor hol voltatok eddig?
Nem válaszolt, csak nézett rám.
- Te!- néztem fel lángoló tekintettel.- Hol voltál eddig? Hol voltál amikor apu meghalt? Mit csináltál eddig, ameddig itt voltam? Hol voltál?!- kiabáltam.
Észre sem vettem, hogy felálltam és az ő mellkasát ütögetem, a szemeim könnytől ázottak voltak.
- Miért csak most vagy itt? És a többiek? Hol volt a többi átkozott angyal, hogy megvédjék őt? Semmit nem tettek a halála ellen! Semmit!
Minden fájdalmamat rá zúdítottam, minden keserűségemet amit átéltem. Őt és a többi angyalt hibáztattam. Mindenért.
- Most meg idejössz azzal, hogy azért vagy itt, hogy megvédj? Akkor akár mehetsz is! Amíg itt vagyok, csak a magánytól kell tartanom! Tűnj el innen! Tűnj el!..- nem tudtam tovább folytatni. Csak sírtam, a hangom is elcsuklott. A fájdalom teljesen felemésztett..Az emlékek vészesen törtek ki belőlem. Nem tudtam folytatni ezt az életet..Nem bírtam..
Nem a fájdalmak öltek meg..Hanem a remények, melyekben csalódtam.
- Tévedsz.- fogott meg a vállaimnál fogva, leállítva a kitörésemet.- El sem tudod képzelni mekkora veszélyben vagy.
- Nem érdekel!- kiáltottam.
- De engem igen!- rázott meg.- Hát még mindig nem érted? Én felelek érted! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! És ha kell, én magam foglak kirántani ebből az önsajnálatból!
- Nem sajnáltatom magam! Miről beszélsz?- kérdeztem, de valójában tudtam mire gondol.
- De igen! Magadat hibáztatod apád haláláért, csak eltereled magadról a figyelmet, és ezért engem hibáztatsz. De tudod mit? Nem érdekel! Add ki magadból! Töltsd ki azt az űrt, ami már évek óta benned lakozik! Kiabálj ameddig akarsz! Talán ettől majd megkönnyebbülsz. De nem hozod vele vissza.
Igaza volt. Mindenben. Fájt elismerni, de így van. Hiába hibáztatom az angyalokat, vagy akár magamat, apu nem jön vissza. Soha többé. Túl kell lépnem rajta. Nem élhetek a múltban. El kell engednem őt.
Amikor látta, hogy megnyugszom, engedett a szorításán, de a kezeit nem vette le rólam. Talán így akart megtartani. Vagy félt, hogyha elenged elporladok a szenvedésemmel együtt.
Vettem egy mély levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Miért nem tettetek semmit?- kérdeztem halkan, de nyugodtan.
- Nem tehettük. Édesapádat a betegség vitte el. Ez a természet rendje, az emberek világában. Megöregedtek és meghaltok. Ez ellen nem tehetünk semmit. Apukád pedig örökölte ezt a betegséget. Mi arkangyalok, nem tudunk embereket visszahozni az életbe. Vannak más angyalok, akik igen, de ők sem tehetik meg, csak akkor, ha fontos személy volt.
- Ő igenis fontos személy volt.- háborodtam fel.
- Az angyalok világában nem, Victoria.
- És én talán az vagyok?- kérdeztem keserűen.
- El sem tudod képzelni mennyire.
Ez lehetetlen. Abszurd. Angyalok nem léteznek. Nem létezhetnek.
- Victoria. Én..- szólalt meg Harry.
- Vannak mások is?- suttogtam olyan hangon, amit még magam sem ismertem, és lesütöttem a szemem.
- Tessék?- kérdezte.
- Vannak mások is, olyanok mint te?- változtattam meg a kérdést kicsit hangosabban, de ismeretlen hangon.
- Igen. De..
- Tényleg?- mosolyogtam hűvösen.- Akkor hol voltatok eddig?
Nem válaszolt, csak nézett rám.
- Te!- néztem fel lángoló tekintettel.- Hol voltál eddig? Hol voltál amikor apu meghalt? Mit csináltál eddig, ameddig itt voltam? Hol voltál?!- kiabáltam.
Észre sem vettem, hogy felálltam és az ő mellkasát ütögetem, a szemeim könnytől ázottak voltak.
- Miért csak most vagy itt? És a többiek? Hol volt a többi átkozott angyal, hogy megvédjék őt? Semmit nem tettek a halála ellen! Semmit!
Minden fájdalmamat rá zúdítottam, minden keserűségemet amit átéltem. Őt és a többi angyalt hibáztattam. Mindenért.
- Most meg idejössz azzal, hogy azért vagy itt, hogy megvédj? Akkor akár mehetsz is! Amíg itt vagyok, csak a magánytól kell tartanom! Tűnj el innen! Tűnj el!..- nem tudtam tovább folytatni. Csak sírtam, a hangom is elcsuklott. A fájdalom teljesen felemésztett..Az emlékek vészesen törtek ki belőlem. Nem tudtam folytatni ezt az életet..Nem bírtam..
Nem a fájdalmak öltek meg..Hanem a remények, melyekben csalódtam.
- Tévedsz.- fogott meg a vállaimnál fogva, leállítva a kitörésemet.- El sem tudod képzelni mekkora veszélyben vagy.
- Nem érdekel!- kiáltottam.
- De engem igen!- rázott meg.- Hát még mindig nem érted? Én felelek érted! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! És ha kell, én magam foglak kirántani ebből az önsajnálatból!
- Nem sajnáltatom magam! Miről beszélsz?- kérdeztem, de valójában tudtam mire gondol.
- De igen! Magadat hibáztatod apád haláláért, csak eltereled magadról a figyelmet, és ezért engem hibáztatsz. De tudod mit? Nem érdekel! Add ki magadból! Töltsd ki azt az űrt, ami már évek óta benned lakozik! Kiabálj ameddig akarsz! Talán ettől majd megkönnyebbülsz. De nem hozod vele vissza.
Igaza volt. Mindenben. Fájt elismerni, de így van. Hiába hibáztatom az angyalokat, vagy akár magamat, apu nem jön vissza. Soha többé. Túl kell lépnem rajta. Nem élhetek a múltban. El kell engednem őt.
Amikor látta, hogy megnyugszom, engedett a szorításán, de a kezeit nem vette le rólam. Talán így akart megtartani. Vagy félt, hogyha elenged elporladok a szenvedésemmel együtt.
Vettem egy mély levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Miért nem tettetek semmit?- kérdeztem halkan, de nyugodtan.
- Nem tehettük. Édesapádat a betegség vitte el. Ez a természet rendje, az emberek világában. Megöregedtek és meghaltok. Ez ellen nem tehetünk semmit. Apukád pedig örökölte ezt a betegséget. Mi arkangyalok, nem tudunk embereket visszahozni az életbe. Vannak más angyalok, akik igen, de ők sem tehetik meg, csak akkor, ha fontos személy volt.
- Ő igenis fontos személy volt.- háborodtam fel.
- Az angyalok világában nem, Victoria.
- És én talán az vagyok?- kérdeztem keserűen.
- El sem tudod képzelni mennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése