,, Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe,
Búsan ültem, mint ki csábos, mély titok nyomára vár."
*Victoria szemszöge*
Eljött a nap. A születésnapom. Victoria Gray immár 17 éves lett. Nem számít. Lényegtelen. Magányos. Csendes.
Kiskoromban mindig is vártam ezt a napot. Még régen apu meg is ígérte, hogy majd akkor megtanít vadászni, és íjjal lőni. Persze az utolsót, már jóval előtte teljesítette. Addig rágtam a fülét, míg neki nem állt tanítani. Azt mondta, fontos megünnepelni azt a napot, mert azután már érett, okos felnőtt válik belőlem, akinek a saját döntéseit kell meghoznia. De én nem akartam felnőni. Nem akartam nélküle eltölteni ezt a napot. Nem akartam nélküle felnőni. Mert megígérte..Megígérte, hogy velem lesz.. Mindig.. Hazudott. Itt hagyott engem, anélkül, hogy beteljesítette volna az ígéretét. Miért? Miért hagyott el engem? Csak ő volt nekem. Én pedig neki. Ő volt az egyetlen, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok. Ő volt az egyetlen, akit valaha is barátomnak tudtam nevezni. És most elment. Ezt az erődházat maga után hagyva. Ahol én egyedül és keservesen fogom leélni az életemet. Talán szánalmasan hangzik, de nem érdekel. Senki. És semmi. Talán kimehetnék a nagy világba, összepakolhatnék és megtenném azt a végtelenül hosszú utat, hogy új életet kezdjek, új emberekkel.. Nem. Nem akarok. Nem kellenek új emberek. Nem kell senki. Tudom, hogy már öt év eltelt a halála óta. Tudom, hogy nem maradhatok itt örökké. De túl sok a fájdalom. Túl kevés a remény.
Jobb éhezni, mint egyedül lenni. Mert amikor egyedül vagy- és nem a választott magányról beszélek, hanem amikor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egyedül vagyunk-, az olyan mintha már nem is lennél az emberiség része. Apu mondta ezt, amikor befutottam a szobámba és sírtam az osztálytársaim viselkedése miatt. Az volt az utolsó alkalom, hogy olyasmi miatt ejtettem könnyeket, amiknek semmi értelmük nem volt. Hiszen apu ott van nekem. Volt..
Igen. De az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. A magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg. Az emberi lény ugyanis kibír egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár egy évet elvisel, hogy nincs tető a feje fölött, de a magányt nem.
Minden kín és minden szenvedés közül a magány a legrosszabb.
Észre sem vettem, hogy sírok, ahogy az emlékek és az érzések újra utat engedtek maguknak bennem, amikor hirtelen rám tört valami. Valami olyasmi, amit még sosem tapasztaltam..
Látomás volt..
Vagy valóság..
Nem tudom..ilyet még sosem éreztem.
Teljesen eltért a többitől amit már megszoktam.
A mennyei békességet és a boldogságot üzente nekem..
És az őrületbe taszított.
Tűzvirágok, lángok borítottak mindent, felemésztett a forróság. Hosszú lángnyelvek cirógatták az arcomat, mire rádöbbentem, hogy én is égek, mint az egész világ. Elviselhetetlen kínt kellett volna éreznem, de nem éreztem. Sőt, inkább a lángok olyan..hívogatóak voltak és védelmezőek. Mintha minden rossztól vagy talán az egész világtól óvni akartak volna. Mintha bízhattam volna bennük.
Figyeltem a lángokat, melyek lassan mozogni kezdtek, összhangban, egy irányban, mígnem egy alak formálódott meg előttem. Göndör, barna haja a lángok közt cikázott, s háttal állt nekem. A testtartása nyugodt volt, és érzelemmentes de mégis érződött rajta az a magányos, szívszorító fájdalom. És mintha a lángok adnák neki az egyetlen társaságot. Legszívesebben odarohantam és átvettem volna minden terhét, hiszen a kettőnk gyötrődése ugyanaz volt. Annyira hasonlított..rám. Abban a pillanatban hátrakapta a fejét és rám villantotta smaragdzölden csillogó szemeit.
A látomásnak ezzel vége lett és én megint egyedül találtam magam az erődházban elgyötörten és könnyekben úszva.
*Elizabeth szemszöge*
Dühösen fújtatva söpörtem végig a folyosón a matekfüzetemet szorongatva. Nem törődtem a nyüzsgő tömeggel, akik korán kelve indultak iskolába. Aki az utamban volt egy csepp udvariasság nélkül löktem félre. Hogy miért voltam ennyire mérges? Tegnap, mikor csalódottsággal telve hazaértem és neki láttam a matekházinak megláttam valamit a matekfüzetem hátuljában. Egy telefonszámot. Még hozzá Liam-ét. És ha ez nem lenne elég, hagyott egy üzenetet is:
- Ez itt a számom, de ma este ne hívj fel, mert nem érek rá. Ja, és suliba menet ne menj neki mindenkinek és ne rohanj! Még a végén elesel.
Ezt nem hiszem el. Mégis mit képzel? Hogy merészeli, csak úgy beleírnia matekfüzetembe a számát, mintha szükségem volna rá? És ez a gúnyolódó üzenet.. Gondolom tegnap este rajtam röhöghetett, ahogy elképzelte az arckifejezésemet, amikor elolvasom. Imád velem szórakozni. De miért pont velem? Nem lehetek ennyire érdekfeszítő a számára. Vagy..mégis?
Míg a folyosón végigértem, kezdtem lecsillapodni. Nem! Ez baj! Dühösnek kell lennem, mert még a végén azt fogja hinni, hogy tetszett az, hogy odaadta a számát. Erre gondolatra újra átfutott a méreg és berontottam az osztályterembe. Ő már ott ült egészen kigombolt, piros,kockás ingben és fehér pólóban. Akaratlanul is megborzongtam, mert el kellett ismernem egész.. jól nézett ki. És ahogy a hajának néhány tincse belelógott a szemébe.. Elég! Nem akarok erre gondolni.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, rám nézett és az arcát megint az a sötét vigyor töltötte el. Na, de én letörlöm azt a vigyort.
Vettem egy mély levegőt, és leültem mellé. A szemét se vette le rólam, minden rezdülésemet figyelte.
- Mi van?- kérdeztem gyanakvóan.
- Jól nézel ki, mint mindig.- hátradőlt és kinyújtóztatta a lábát. Végig tudtam, hogy magas, de soha nem mértem fel, mennyire. Ahogy elnéztem a lábát, úgy saccoltam, több mint száznyolcvan centi.
- Köszönöm.- válaszoltam gondolkodás nélkül, de azonnal vissza akartam szívni. Köszönöm? Bármit mondhattam volna, de a „köszönöm" a legrosszabb választás volt. Nem akartam, hogy Liam azt higgye, tetszenek a bókjai. Mert nem tetszettek... legtöbbször. Nem illett hozzá nagy megfigyelőképesség, hogy rájöjjek, ő maga a baj, és abból már így is volt elég az életemben. Semmi szükség nincs rá, hogy még többet behívjak. Különben is még mindig dühös voltam a telefonszámos ügy miatt. Újra neki futottam a beszélgetésnek.
- Négy szóval vázolom a sorsod: most ki foglak nyírni.- mondtam, de a hangomból hiányzott a megfelelő él.
- Miért? Csak nem azért mert, megadtam a számomat?- mikor nem válaszoltam lágyan felnevetett.- Ezért vagy ilyen ingerült?
- Hát nem egyértelmű?- karba fontam a kezem.- Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád.- Jó talán kicsit túlzás, hogy csak egy telefonszám miatt balhézok, pedig nem. Nem erről volt szó, hanem végre találtam egy okot, ami miatt megmondhatom a szemébe, hogy mit is gondolok róla. Persze, ahhoz nekem nem kéne ok vagy ilyesmi, de most, hogy volt elég düh bennem, nem tudott megzavarni a perverz vigyorával, vagy a mondataival.
Közelebb hajolt. - Sokkal több közünk van egymáshoz, mint azt te el tudnád képzelni.- belém hasított egy sugallat, hogy meg kellene ijednem, de azzal nyugtattam magam, hogy Liam pontosan ezt akarja elérni. Nem hátráltam meg, hanem próbáltam dühösen válaszolni. Azonban még így is eltartott egy darabig míg megjött a hangom.
- Ezt meg, hogy érted?
- Sehogy.- újra hátradőlt a székén.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Mindig kitér a válaszok elől. Legszívesebben arcul csaptam volna, olyan higgadt és nem törődöm volt a hangja.
- Tudod mit? Menj a pokolba!
- Már ott vagyok.
Jézusom! Erre mit lehet felelni? Bosszúsan néztem rá, tele voltam dühvel és zavarodottsággal. Ezek a furcsa válaszok. Belehalna, ha egyszer egyértelműen fogalmazna?
Matekóra után belibbentem biológiára. A feladat az volt, hogy mérjük meg egymás pulzusát és azután írjunk róla elemzést. Természetesen, sosincs szerencsém, én Liam- el kerültem párba. A gyomromban a szokásos, Liam kiváltotta remegést éreztem, és ahogy most is, nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e.
- Egyébként milyen volt az estéd?- kérdeztem, mivel említette, hogy nem ér rá, ezért ne hívjam. (Amúgy sem tettem volna.)
- Érdekes. És a tiéd?
- Nem annyira.
- A házi brutális volt mi?
Gúnyt űz belőlem.
- Nem csináltam.
A mosolya mint egy rókáé.
- Kit csináltál meg?
Egy pillanatig nem találtam szavakat. Ott ültem félig nyitott szájjal.
- Ez egy célzás volt?
- Csak kíváncsi vagyok mivel kell versenyeznem.
- Nőj fel!
Liam mosolya egyre szélesedett.
- Lazulj el!
- Figyelj, inkább koncentráljunk a feladatra. Nincs kedvem teszt alanyt játszani, szóval ha nem bánod..
- Nem tudok.-mondta.- Nincs szívem.
Azzal nyugtattam magam, hogy nem szó szerint érti.
- Szólj ha lejárt az öt perc.- Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam, ahogy Liam barna tekintete engem vizslat.
Néhány perc múlva résnyire nyitottam a szemem.
- Lejárt az idő.- mondta Liam.
Kifordítva kinyújtottam a kezem, hogy megmérhesse a pulzusomat.
Liam megfogta a csuklómat, mire hőhullám futott végig a karomon, ami azzal ért véget, hogy összeszűkült a gyomrom.
- Az alany pulzusa érintkezés hatására felgyorsul.- mondta.
- Ezt ne írd le!- ezt méltatlankodásnak szántam, de úgy hangzott, mintha próbálnék visszafolytani egy mosolyt.
- Mr. Palmer azt akarja, hogy alapos munkát végezzünk.
- Te mit akarsz?- kérdeztem tőle.
Liam tekintete az enyémbe fúródott. Belül vigyorgott. Tudtam. - Kivéve, tudod, azt.
Az elemzést leadtuk Mr. Palmer-nek és órák után találkoztam Elinorral. Mintha egy egész maratont futott volna, úgy lihegett, amikor megállt előttem.
- Ide süss!- lihegte és azzal egy aktaszerű papírt nyújtott át nekem.
- Ez meg mi? -kérdeztem.
- Nagyon sok időbe került, mire kiderítettem hol tartják a diákok adatait, amikor beiratkoznak. És mivel a múltkor mondtad, hogy Liam az új diák, nagyon különösen viselkedik, így hát kölcsönvettem a dossziéját.- mondta most már kevésbé kapkodva a levegőt.
- Elloptad?
- Nem.- vetett rám mindent tudó pillantást.- Kölcsönvettem.
Sóhajtva kinyitottam a mappát és teljesen ledöbbentem.
Míg a folyosón végigértem, kezdtem lecsillapodni. Nem! Ez baj! Dühösnek kell lennem, mert még a végén azt fogja hinni, hogy tetszett az, hogy odaadta a számát. Erre gondolatra újra átfutott a méreg és berontottam az osztályterembe. Ő már ott ült egészen kigombolt, piros,kockás ingben és fehér pólóban. Akaratlanul is megborzongtam, mert el kellett ismernem egész.. jól nézett ki. És ahogy a hajának néhány tincse belelógott a szemébe.. Elég! Nem akarok erre gondolni.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, rám nézett és az arcát megint az a sötét vigyor töltötte el. Na, de én letörlöm azt a vigyort.
Vettem egy mély levegőt, és leültem mellé. A szemét se vette le rólam, minden rezdülésemet figyelte.
- Mi van?- kérdeztem gyanakvóan.
- Jól nézel ki, mint mindig.- hátradőlt és kinyújtóztatta a lábát. Végig tudtam, hogy magas, de soha nem mértem fel, mennyire. Ahogy elnéztem a lábát, úgy saccoltam, több mint száznyolcvan centi.
- Köszönöm.- válaszoltam gondolkodás nélkül, de azonnal vissza akartam szívni. Köszönöm? Bármit mondhattam volna, de a „köszönöm" a legrosszabb választás volt. Nem akartam, hogy Liam azt higgye, tetszenek a bókjai. Mert nem tetszettek... legtöbbször. Nem illett hozzá nagy megfigyelőképesség, hogy rájöjjek, ő maga a baj, és abból már így is volt elég az életemben. Semmi szükség nincs rá, hogy még többet behívjak. Különben is még mindig dühös voltam a telefonszámos ügy miatt. Újra neki futottam a beszélgetésnek.
- Négy szóval vázolom a sorsod: most ki foglak nyírni.- mondtam, de a hangomból hiányzott a megfelelő él.
- Miért? Csak nem azért mert, megadtam a számomat?- mikor nem válaszoltam lágyan felnevetett.- Ezért vagy ilyen ingerült?
- Hát nem egyértelmű?- karba fontam a kezem.- Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád.- Jó talán kicsit túlzás, hogy csak egy telefonszám miatt balhézok, pedig nem. Nem erről volt szó, hanem végre találtam egy okot, ami miatt megmondhatom a szemébe, hogy mit is gondolok róla. Persze, ahhoz nekem nem kéne ok vagy ilyesmi, de most, hogy volt elég düh bennem, nem tudott megzavarni a perverz vigyorával, vagy a mondataival.
Közelebb hajolt. - Sokkal több közünk van egymáshoz, mint azt te el tudnád képzelni.- belém hasított egy sugallat, hogy meg kellene ijednem, de azzal nyugtattam magam, hogy Liam pontosan ezt akarja elérni. Nem hátráltam meg, hanem próbáltam dühösen válaszolni. Azonban még így is eltartott egy darabig míg megjött a hangom.
- Ezt meg, hogy érted?
- Sehogy.- újra hátradőlt a székén.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Mindig kitér a válaszok elől. Legszívesebben arcul csaptam volna, olyan higgadt és nem törődöm volt a hangja.
- Tudod mit? Menj a pokolba!
- Már ott vagyok.
Jézusom! Erre mit lehet felelni? Bosszúsan néztem rá, tele voltam dühvel és zavarodottsággal. Ezek a furcsa válaszok. Belehalna, ha egyszer egyértelműen fogalmazna?
Matekóra után belibbentem biológiára. A feladat az volt, hogy mérjük meg egymás pulzusát és azután írjunk róla elemzést. Természetesen, sosincs szerencsém, én Liam- el kerültem párba. A gyomromban a szokásos, Liam kiváltotta remegést éreztem, és ahogy most is, nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e.
- Egyébként milyen volt az estéd?- kérdeztem, mivel említette, hogy nem ér rá, ezért ne hívjam. (Amúgy sem tettem volna.)
- Érdekes. És a tiéd?
- Nem annyira.
- A házi brutális volt mi?
Gúnyt űz belőlem.
- Nem csináltam.
A mosolya mint egy rókáé.
- Kit csináltál meg?
Egy pillanatig nem találtam szavakat. Ott ültem félig nyitott szájjal.
- Ez egy célzás volt?
- Csak kíváncsi vagyok mivel kell versenyeznem.
- Nőj fel!
Liam mosolya egyre szélesedett.
- Lazulj el!
- Figyelj, inkább koncentráljunk a feladatra. Nincs kedvem teszt alanyt játszani, szóval ha nem bánod..
- Nem tudok.-mondta.- Nincs szívem.
Azzal nyugtattam magam, hogy nem szó szerint érti.
- Szólj ha lejárt az öt perc.- Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam, ahogy Liam barna tekintete engem vizslat.
Néhány perc múlva résnyire nyitottam a szemem.
- Lejárt az idő.- mondta Liam.
Kifordítva kinyújtottam a kezem, hogy megmérhesse a pulzusomat.
Liam megfogta a csuklómat, mire hőhullám futott végig a karomon, ami azzal ért véget, hogy összeszűkült a gyomrom.
- Az alany pulzusa érintkezés hatására felgyorsul.- mondta.
- Ezt ne írd le!- ezt méltatlankodásnak szántam, de úgy hangzott, mintha próbálnék visszafolytani egy mosolyt.
- Mr. Palmer azt akarja, hogy alapos munkát végezzünk.
- Te mit akarsz?- kérdeztem tőle.
Liam tekintete az enyémbe fúródott. Belül vigyorgott. Tudtam. - Kivéve, tudod, azt.
Az elemzést leadtuk Mr. Palmer-nek és órák után találkoztam Elinorral. Mintha egy egész maratont futott volna, úgy lihegett, amikor megállt előttem.
- Ide süss!- lihegte és azzal egy aktaszerű papírt nyújtott át nekem.
- Ez meg mi? -kérdeztem.
- Nagyon sok időbe került, mire kiderítettem hol tartják a diákok adatait, amikor beiratkoznak. És mivel a múltkor mondtad, hogy Liam az új diák, nagyon különösen viselkedik, így hát kölcsönvettem a dossziéját.- mondta most már kevésbé kapkodva a levegőt.
- Elloptad?
- Nem.- vetett rám mindent tudó pillantást.- Kölcsönvettem.
Sóhajtva kinyitottam a mappát és teljesen ledöbbentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése