„Soha nem vagyunk annyira elveszve, hogy az angyalaink ne találjanak ránk.”
*Victoria szemszöge*
Törökülésben ültem az ágyon, míg az idegen az állólámpa fényének árnyékában. Gyönyörű arcát tökéletesen világította meg, a holdfénnyel együtt.
Vártam. Vártam, hogy megmagyarázza, ezt az egész helyzetet. Ő talán választ tudna adni azokra a kérdésekre, amikre én vagy már 3 hónapja próbálok rájönni. De csak bámult rám, mintha meg akarna fejteni.
- Miért vagy itt?- kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Miattad.- mondta lassan.
Az az egy szó, mintha mindent megmagyarázott volna. Legalábbis, ő azt hitte.
- Ezt nem értem. Egyáltalán mi a neved?- tudakoltam.
- Az lényegtelen.- mondta.
- Azt mondtad mindent megmagyarázol. És most, meg se szólalsz.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg okom van rá?- kérdezte keserűen.
- A bámulásra?- kérdeztem gúnyosan.
- Nem.- válaszolta.
- Akkor mire?- kezdtem nagyon ideges lenni.
- A megfigyelésre.
- Komolyan belehalnál, ha egy, vagy két szónál többől állnának a mondataid? Vagyis normálisan válaszolnál?- kérdeztem dühösen.
A nevetése éppolyan gyönyörű volt, mint az arca. Olyan..angyali.
- Nahát. Még egy valami, amit megtudtam rólad, ezalatt a pár órában.
- Éspedig?
- Hogy hirtelen haragú vagy.- mosolygott.
- Van esetleg még valami?- kérdeztem unottan.
- Ezen kívül türelmetlen, komoly, kicsit félénk, és..- Tetőtől, talpig végignézett rajtam.- Gyönyörű.
- Nos. A te esetedben talán tartanom kéne ettől a bóktól.- mondtam élesen és zavaromban elkezdtem ropogtatni az ujjaimat.
- Nem tudsz mit kezdeni a bókokkal. Ezért pótcselekvéshez kezdesz.- bökött az ujjaim felé.- Amikor pedig valaki rátapint a dolgokra, elpirulsz és nem jutsz szóhoz zavarodban.
Pontosan úgy tettem ahogy mondta. Mi a fene baja van?
Szájának szeglete mindentudó mosolyra görbült.
- És ezután kikelsz magadból.
- Elég volt! Ne elemezgess itt, mintha mindent tudnál! Semmit nem tudsz! És ez a pár óra elég volt ahhoz, hogy megismerj? Úgy gondolod? De, mondok neked valamit. Itt most nem rólam van szó. Hanem rólad. Ha már annyira analizálni akarsz valakit, akkor magaddal kezdd! Mert jelenleg nekem kéne tudnom ki vagy, mit akarsz, mivel egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mit keresel a házamban!- az utolsó mondatokat már kiabáltam.
Nincs rá szó, mennyire dühös voltam. Mégis mit képzel magáról? Pár óra alatt eldönti, hogy milyen vagyok és a szememre veti? Még a nevét sem tudom! Egy idegen. Semmi joga nincs itt lenni. De..
Muszáj. Meg kell tudnom, mi történik velem, bármekkora bunkó is. Egyedül csak ő tudja a válaszokat. És nekem szükségem van rájuk.
Egy percig némán bámult rám, végül hosszú, mély nevetéssel ajándékozta meg a kitörésemet.
- Nahát! Lenyűgöző! El vagyok bűvölve.- mondta mosolyogva. És akkor esett le a tantusz.
- Te ezt az egészet direkt csináltad? Azért provokáltál, hogy kikeljek magamból? Mégis mi értelme volt?
Megint az a mindent tudó pillantás.
- Én tudom ki vagy, Victoria. Őszintén szólva, azt hittem, hogy te az a félénk, sebezhető kislány vagy, legalábbis így írtak le. Arra ment ki a játék, hogy meglássam, milyen is vagy valójában. Muszáj volt tudnom, hogy milyen embert kell védelmeznem.
- Várj, várj, várj. Ebben a mondatban több dolog is van, amit nem értek.- mondtam feltartva az ujjam. Miért kéne megvédenie? Hogy, hogy tudja, ki vagyok? Semmit nem értettem.
Elnézően megrázta a fejét.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. És mindre válaszolni is fogok, de figyelmeztetlek. Olyan dolgokat fogsz hallani, amikről soha semmilyen elképzelésed nem volt. Tudom, hogy nem bízol bennem, és nem is kérem csak..hidd el a amit mondok. És lehetőleg ne rohanj ki a házból már az elején.
Próbáltam mérlegelni és megérteni a hallottakat. Az igaz, hogy a bizalom nem jár ingyen, hanem ki kell érdemelni. Azonban..valamilyen oknál fogva bízom benne. Nem tudom megmagyarázni. De még mindig bizonytalan vagyok.
Amikor látta, hogy nem válaszolok, folytatta.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem. És ezt meg is értem. De meg kell próbálnod. Az én válaszaim őszinték. Soha, senkinek nem hazudtam. És nem te lennél az első ember, akivel elkezdeném. Ha mindenre választ szeretnél, akkor..nos. El kell hinned amit mondok. Anélkül, nem mondhatok semmit. Sajnálom.
Elgondolkodva meredtem magam elé. Latolgattam a lehetőségeimet. Elkerülhetetlen, hogy meghallgassam, ez tény. Már csak magam miatt is. Válaszokra van szükségem. És ő ezt megadhatja nekem. Ehhez pedig az kell, hogy elhiggyem amit mondd. Legfeljebb talán fejvesztve rohanok ki az erődházból, mint egy őrült, ha olyan vészes lesz a helyzet. Nem, nem. Bolondot nem csinálok magamból. Nincs mese, muszáj meghallgatnom. De csak rajtam múlik, hogy el is higgyem.
- Rendben- mondtam sóhajtva.- Hallgatlak.
Bólintott.
- Akkor hát kezdjük az első kérdéseddel. A nevemmel. A nevem Harry.
- Vezetéknév?- kérdeztem.
- Olyanom nincs.- mondta úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek.
- Oké. Ezt nem nagyon értem, de ez nem fontos. Ki vagy te, és honnan ismersz? Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol élek?- soroltam, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem.
- Oké! Egyszerre csak egyet!- mondta nevetve.- Tudod mit? Csináljuk úgy, hogy én mindent elmondok amit tudok, a végén te pedig kérdezel. Így megfelel?
Bólintottam.
- Rendben. Most olyan dolgot fogok mondani, amit nagyon szokatlannak fogsz találni, de ezen túl kell esnünk.
Hosszú, mély levegőt vett.
- Arkangyal vagyok. És azért vagyok itt, hogy megvédjelek.
Ezután hosszú hatásszünet következett. Kétségbeesetten fürkészte az arcomat. Várta a reakciómat.
Nem tudtam mit tenni. Kinevettem.
- Ezt nem hiszem el! Ha hazudni szeretnél, akkor találj ki valami hihetőbbet. Most komolyan, ki vagy te?- kérdeztem nevetve.
- Én sosem hazudok.- mondta tagoltan, és olyan hangon ami bajt sejtetett. Ettől a hangtól nagyon megijedtem. Az arcomról lefagyott a mosoly.
- Komolyan beszélsz?- kérdeztem elfúló hangon.
- Akarod, hogy bebizonyítsam? Megmutathatom.
- Hogyan?- kérdeztem.
Harry felállt és közelebb lépett az ágyhoz.
- Esik az eső.-állapította meg mosolyogva. Ennek örülünk? Miért?
Az ég elsötétült, jégeső cseppek kopogtak az ablakon, szélvihar tombolt. A erős szél miatt az ablak kivágódott és hatalmasra nyílt. Villámok cikáztak sisteregve és hangosan dörgött az ég. Hirtelen egy hatalmas villám fénye töltötte be az egész szobát, megvilágítva Harry..szárnyait.
Hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, elefántcsontszínű alapon fekete foltos, mintha festéket fröcsköltek volna rá. Óvatosan megrebbentette, majd a hátára hajtogatta.
Az ég elcsendesedett, már csak az eső zaja hallatszott kintről.
Ledöbbenten ültem az ágyon. Nem hazudott. Tényleg nem. Ő egy angyal. De, hogyan? Ez képtelenség.
Még mindig Harry-t bámultam, de a szárnya már eltűnt az esővel együtt. Csend telepedett az erődházra.
- Nos?- kérdezte halkan.- Most már hiszel nekem?
- Igen.- suttogtam.- Hiszek neked.
Törökülésben ültem az ágyon, míg az idegen az állólámpa fényének árnyékában. Gyönyörű arcát tökéletesen világította meg, a holdfénnyel együtt.
Vártam. Vártam, hogy megmagyarázza, ezt az egész helyzetet. Ő talán választ tudna adni azokra a kérdésekre, amikre én vagy már 3 hónapja próbálok rájönni. De csak bámult rám, mintha meg akarna fejteni.
- Miért vagy itt?- kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Miattad.- mondta lassan.
Az az egy szó, mintha mindent megmagyarázott volna. Legalábbis, ő azt hitte.
- Ezt nem értem. Egyáltalán mi a neved?- tudakoltam.
- Az lényegtelen.- mondta.
- Azt mondtad mindent megmagyarázol. És most, meg se szólalsz.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg okom van rá?- kérdezte keserűen.
- A bámulásra?- kérdeztem gúnyosan.
- Nem.- válaszolta.
- Akkor mire?- kezdtem nagyon ideges lenni.
- A megfigyelésre.
- Komolyan belehalnál, ha egy, vagy két szónál többől állnának a mondataid? Vagyis normálisan válaszolnál?- kérdeztem dühösen.
A nevetése éppolyan gyönyörű volt, mint az arca. Olyan..angyali.
- Nahát. Még egy valami, amit megtudtam rólad, ezalatt a pár órában.
- Éspedig?
- Hogy hirtelen haragú vagy.- mosolygott.
- Van esetleg még valami?- kérdeztem unottan.
- Ezen kívül türelmetlen, komoly, kicsit félénk, és..- Tetőtől, talpig végignézett rajtam.- Gyönyörű.
- Nos. A te esetedben talán tartanom kéne ettől a bóktól.- mondtam élesen és zavaromban elkezdtem ropogtatni az ujjaimat.
- Nem tudsz mit kezdeni a bókokkal. Ezért pótcselekvéshez kezdesz.- bökött az ujjaim felé.- Amikor pedig valaki rátapint a dolgokra, elpirulsz és nem jutsz szóhoz zavarodban.
Pontosan úgy tettem ahogy mondta. Mi a fene baja van?
Szájának szeglete mindentudó mosolyra görbült.
- És ezután kikelsz magadból.
- Elég volt! Ne elemezgess itt, mintha mindent tudnál! Semmit nem tudsz! És ez a pár óra elég volt ahhoz, hogy megismerj? Úgy gondolod? De, mondok neked valamit. Itt most nem rólam van szó. Hanem rólad. Ha már annyira analizálni akarsz valakit, akkor magaddal kezdd! Mert jelenleg nekem kéne tudnom ki vagy, mit akarsz, mivel egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mit keresel a házamban!- az utolsó mondatokat már kiabáltam.
Nincs rá szó, mennyire dühös voltam. Mégis mit képzel magáról? Pár óra alatt eldönti, hogy milyen vagyok és a szememre veti? Még a nevét sem tudom! Egy idegen. Semmi joga nincs itt lenni. De..
Muszáj. Meg kell tudnom, mi történik velem, bármekkora bunkó is. Egyedül csak ő tudja a válaszokat. És nekem szükségem van rájuk.
Egy percig némán bámult rám, végül hosszú, mély nevetéssel ajándékozta meg a kitörésemet.
- Nahát! Lenyűgöző! El vagyok bűvölve.- mondta mosolyogva. És akkor esett le a tantusz.
- Te ezt az egészet direkt csináltad? Azért provokáltál, hogy kikeljek magamból? Mégis mi értelme volt?
Megint az a mindent tudó pillantás.
- Én tudom ki vagy, Victoria. Őszintén szólva, azt hittem, hogy te az a félénk, sebezhető kislány vagy, legalábbis így írtak le. Arra ment ki a játék, hogy meglássam, milyen is vagy valójában. Muszáj volt tudnom, hogy milyen embert kell védelmeznem.
- Várj, várj, várj. Ebben a mondatban több dolog is van, amit nem értek.- mondtam feltartva az ujjam. Miért kéne megvédenie? Hogy, hogy tudja, ki vagyok? Semmit nem értettem.
Elnézően megrázta a fejét.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. És mindre válaszolni is fogok, de figyelmeztetlek. Olyan dolgokat fogsz hallani, amikről soha semmilyen elképzelésed nem volt. Tudom, hogy nem bízol bennem, és nem is kérem csak..hidd el a amit mondok. És lehetőleg ne rohanj ki a házból már az elején.
Próbáltam mérlegelni és megérteni a hallottakat. Az igaz, hogy a bizalom nem jár ingyen, hanem ki kell érdemelni. Azonban..valamilyen oknál fogva bízom benne. Nem tudom megmagyarázni. De még mindig bizonytalan vagyok.
Amikor látta, hogy nem válaszolok, folytatta.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem. És ezt meg is értem. De meg kell próbálnod. Az én válaszaim őszinték. Soha, senkinek nem hazudtam. És nem te lennél az első ember, akivel elkezdeném. Ha mindenre választ szeretnél, akkor..nos. El kell hinned amit mondok. Anélkül, nem mondhatok semmit. Sajnálom.
Elgondolkodva meredtem magam elé. Latolgattam a lehetőségeimet. Elkerülhetetlen, hogy meghallgassam, ez tény. Már csak magam miatt is. Válaszokra van szükségem. És ő ezt megadhatja nekem. Ehhez pedig az kell, hogy elhiggyem amit mondd. Legfeljebb talán fejvesztve rohanok ki az erődházból, mint egy őrült, ha olyan vészes lesz a helyzet. Nem, nem. Bolondot nem csinálok magamból. Nincs mese, muszáj meghallgatnom. De csak rajtam múlik, hogy el is higgyem.
- Rendben- mondtam sóhajtva.- Hallgatlak.
Bólintott.
- Akkor hát kezdjük az első kérdéseddel. A nevemmel. A nevem Harry.
- Vezetéknév?- kérdeztem.
- Olyanom nincs.- mondta úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek.
- Oké. Ezt nem nagyon értem, de ez nem fontos. Ki vagy te, és honnan ismersz? Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol élek?- soroltam, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem.
- Oké! Egyszerre csak egyet!- mondta nevetve.- Tudod mit? Csináljuk úgy, hogy én mindent elmondok amit tudok, a végén te pedig kérdezel. Így megfelel?
Bólintottam.
- Rendben. Most olyan dolgot fogok mondani, amit nagyon szokatlannak fogsz találni, de ezen túl kell esnünk.
Hosszú, mély levegőt vett.
- Arkangyal vagyok. És azért vagyok itt, hogy megvédjelek.
Ezután hosszú hatásszünet következett. Kétségbeesetten fürkészte az arcomat. Várta a reakciómat.
Nem tudtam mit tenni. Kinevettem.
- Ezt nem hiszem el! Ha hazudni szeretnél, akkor találj ki valami hihetőbbet. Most komolyan, ki vagy te?- kérdeztem nevetve.
- Én sosem hazudok.- mondta tagoltan, és olyan hangon ami bajt sejtetett. Ettől a hangtól nagyon megijedtem. Az arcomról lefagyott a mosoly.
- Komolyan beszélsz?- kérdeztem elfúló hangon.
- Akarod, hogy bebizonyítsam? Megmutathatom.
- Hogyan?- kérdeztem.
Harry felállt és közelebb lépett az ágyhoz.
- Esik az eső.-állapította meg mosolyogva. Ennek örülünk? Miért?
Az ég elsötétült, jégeső cseppek kopogtak az ablakon, szélvihar tombolt. A erős szél miatt az ablak kivágódott és hatalmasra nyílt. Villámok cikáztak sisteregve és hangosan dörgött az ég. Hirtelen egy hatalmas villám fénye töltötte be az egész szobát, megvilágítva Harry..szárnyait.
Hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, elefántcsontszínű alapon fekete foltos, mintha festéket fröcsköltek volna rá. Óvatosan megrebbentette, majd a hátára hajtogatta.
Az ég elcsendesedett, már csak az eső zaja hallatszott kintről.
Ledöbbenten ültem az ágyon. Nem hazudott. Tényleg nem. Ő egy angyal. De, hogyan? Ez képtelenség.
Még mindig Harry-t bámultam, de a szárnya már eltűnt az esővel együtt. Csend telepedett az erődházra.
- Nos?- kérdezte halkan.- Most már hiszel nekem?
- Igen.- suttogtam.- Hiszek neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése