13.fejezet- Hol voltál eddig?

,, Az ígéreteket mi törjük meg. Míg az emlékek minket."

A kelleténél sokkal jobban meg volt lepődve. Hát még én.

Hogy mondhattam ilyet? Jó, igen, azt mondtam, hogy bízom benne, de még csak most kezdek! Hogy a fenébe mondhattam ki ezt hangosan? Hiszen még magamban sem vagyok biztos. Hogy fogom ezt megmagyarázni?

Csak álltunk és bámultuk egymást.

Ideje lesz megszólalnom. Bele is kezdtem volna a magyarázatomba, de megint az az ismerős, csiklandós érzés futott át rajtam. És amit láttam..

Liam aurája.

Ehhez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam. Egyszerűen..gyönyörű volt. Mr.Oconell-é és Louis-é ehhez képest.. Nem tudom megmagyarázni. Valójában, nem is volt színe. Olyan volt..mint a napfény. Különös melegséget éreztem..és biztonságot. 

Olyan volt, mint az álmomban.

Angyali..

Elterelve a figyelmemet erről az eszméletlen fényről, Liam megszólított. 

Tekintetemet rászegeztem, de már akkor tudtam, hogy nem mondta ki hangosan. Csak csendesen, az elmémben.

Elizabeth.

Döbbenten néztem rá. A különös aura még mindig körülölelte.

Köszönöm.

Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Nem sikerült. Azt mondogattam magamnak, hogy csak képzeltem a szavakat. Mert a másik verzió szerint, Liam-nek megvan az a képessége, hogy kivetítse a gondolatait az elmémbe. Ami nem lehetséges. Egyszerűen lehetetlen. Kivéve ha hallucinálok.

Ez még jobban megijesztett, mint az, hogy áttörte a normális kommunikáció szabályait, és tetszés szerint képes beszélni hozzám, anélkül, hogy kinyitná a száját.

Döbbenetemet rémület váltotta fel.

Kétségbeesetten elfutottam.

*Victoria szemszöge*

Még mindig döbbenten bámultam Harry-t, pedig a szárnyai már rég nem voltak elől. Teljesen ledermedtem. Hittem neki. Legalábbis a tényben, ami előttem állt. Magamban, hogy elhihetem-e? Kevésbé.
Ez lehetetlen. Abszurd. Angyalok nem léteznek. Nem létezhetnek.
- Victoria. Én..- szólalt meg Harry.
- Vannak mások is?- suttogtam olyan hangon, amit még magam sem ismertem, és lesütöttem a szemem.
- Tessék?- kérdezte.
- Vannak mások is, olyanok mint te?- változtattam meg a kérdést kicsit hangosabban, de ismeretlen hangon.
- Igen. De..
- Tényleg?- mosolyogtam hűvösen.- Akkor hol voltatok eddig?
Nem válaszolt, csak nézett rám.
- Te!- néztem fel lángoló tekintettel.- Hol voltál eddig? Hol voltál amikor apu meghalt? Mit csináltál eddig, ameddig itt voltam? Hol voltál?!- kiabáltam.
Észre sem vettem, hogy felálltam és az ő mellkasát ütögetem, a szemeim könnytől ázottak voltak.
- Miért csak most vagy itt? És a többiek? Hol volt a többi átkozott angyal, hogy megvédjék őt? Semmit nem tettek a halála ellen! Semmit!
Minden fájdalmamat rá zúdítottam, minden keserűségemet amit átéltem. Őt és a többi angyalt hibáztattam. Mindenért.
- Most meg idejössz azzal, hogy azért vagy itt, hogy megvédj? Akkor akár mehetsz is! Amíg itt vagyok, csak a magánytól kell tartanom! Tűnj el innen! Tűnj el!..- nem tudtam tovább folytatni. Csak sírtam, a hangom is elcsuklott. A fájdalom teljesen felemésztett..Az emlékek vészesen törtek ki belőlem. Nem tudtam folytatni ezt az életet..Nem bírtam..
Nem a fájdalmak öltek meg..Hanem a remények, melyekben csalódtam.
- Tévedsz.- fogott meg a vállaimnál fogva, leállítva a kitörésemet.- El sem tudod képzelni mekkora veszélyben vagy.
- Nem érdekel!- kiáltottam.
- De engem igen!- rázott meg.- Hát még mindig nem érted? Én felelek érted! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! És ha kell, én magam foglak kirántani ebből az önsajnálatból!
- Nem sajnáltatom magam! Miről beszélsz?- kérdeztem, de valójában tudtam mire gondol.
- De igen! Magadat hibáztatod apád haláláért, csak eltereled magadról a figyelmet, és ezért engem hibáztatsz. De tudod mit? Nem érdekel! Add ki magadból! Töltsd ki azt az űrt, ami már évek óta benned lakozik! Kiabálj ameddig akarsz! Talán ettől majd megkönnyebbülsz. De nem hozod vele vissza.

Igaza volt. Mindenben. Fájt elismerni, de így van. Hiába hibáztatom az angyalokat, vagy akár magamat, apu nem jön vissza. Soha többé. Túl kell lépnem rajta. Nem élhetek a múltban. El kell engednem őt.
Amikor látta, hogy megnyugszom, engedett a szorításán, de a kezeit nem vette le rólam. Talán így akart megtartani. Vagy félt, hogyha elenged elporladok a szenvedésemmel együtt.
Vettem egy mély levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Miért nem tettetek semmit?- kérdeztem halkan, de nyugodtan.
- Nem tehettük. Édesapádat a betegség vitte el. Ez a természet rendje, az emberek világában. Megöregedtek és meghaltok. Ez ellen nem tehetünk semmit. Apukád pedig örökölte ezt a betegséget. Mi arkangyalok, nem tudunk embereket visszahozni az életbe. Vannak más angyalok, akik igen, de ők sem tehetik meg, csak akkor, ha fontos személy volt.
- Ő igenis fontos személy volt.- háborodtam fel.
- Az angyalok világában nem, Victoria.
- És én talán az vagyok?- kérdeztem keserűen.
- El sem tudod képzelni mennyire.

12.fejezet- Bízom benned

,,Sohasem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben - de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot."

*Elizabeth szemszöge*

A reggeli nap fénye egyenletesen vetődött a szobám falaira, az ablakon keresztül. A fény hirtelen rám villant, egyenesen a szememet érte. Összeszorítottam és kitérve a fény elől felültem az ágyban. Minden olyan..normális volt. Az álmaimat illetően.

Azt álmodtam, hogy megállás nélkül futok a folyosón a sötétben, de valójában senki sem kerget. Talán a sötétség elől futhattam, mivel a folyosó végére érve valakibe beleütköztem és hirtelen erős világosság töltötte be a helyiséget. A fény Liam-ből áradt. A karjai védekezően fonódtak a derekamra. Amikor már elég közel hajolt hozzám, feleszméltem.

Ettől a nevetséges álomtól muszáj volt felnevetnem. Még hogy Liam-ből tisztaság áradna! Ez aztán hihetetlen. Inkább ő lenne maga a megtestesült titokzatosság és sötétség, mint a tiszta, őszinte világosság. De nézzük a jó oldalát. Kivételesen nem azt láttam, hogy meghal.

Elkomorodtam. Valójában tényleg örülök, hogy többé nem álmodok ilyen borzalmakat. Soha többé nem akarom látni, ahogy szenved. Sőt, senkit. Azt a jelenetet senkinek sem kívánnám.
Apropó Liam..
Egymás után villantak fel az a tegnap történt események emlékei. Emlékszem, Liam-mal beszélgettem, mielőtt megettem volna a levest, amit nekem készített. Azután nagyon álmos lettem és egy kicsit szédültem is..
Te jó ég!
Valamit rakott a levesbe? Elakart..altatni. Ezt nem hiszem el. Ez megmagyarázza azt, hogy miért az ágyamban keltem. Gondolom felhozott. Milyen udvarias! Bedrogoz, aztán felhoz a szobámba. Igazi úriember. Ennyi erővel ott is hagyhatott volna a kanapén kihasználva a helyzetet...
A helyzetet. Vagyis engem.
Nem. Nem. Nem. Azért erre nem lenne képes. Igaz, hogy rejtélyes, perverz, és azt hiszi mindent tud, de egy lány megerőszakolása nem tartozik közéjük. És akkor visszatérünk az elejére. Semmit nem tudok róla! Honnan tudnám azt, hogy mi tartozik a hatáskörébe? De attól még..ez abszurd.
Megráztam a fejem, kiűzve magamból ezeket a gondolatokat.
A telefonomra néztem. Délután 4 óra. Vagyis..
Vasárnap 4 óra.
Átaludtam egy teljes napot? Utoljára még péntek volt. Nem szoktam ilyen sokáig aludni. Ajj, annyira zavaros minden.
Kihasználva a mai napot megcsináltam az elmaradott házikat, rendet raktam és felöltöztem. Pont ekkor jutott eszembe a randi Liam-mal. Témánál vagyunk.
 Az órámra néztem. 6 óra.
Sietősen felvettem egy szűk farmert, hozzá illő, válltól csuklóig hosszú csipkés, kék felsőt ami mélyen kivágott volt. Nem volt kurvás, de szolid sem. Néztem még egy percig magam a tükörben és levettem a felsőt. Minek öltözzek így ki? De mondjuk kit érdekel! Ez is a ruhatáram közé tartozik, tehát nem érdekel mit gondol Liam.
Nincs időm ezen gondolkodni. El fogok késni, ha folytatom magammal a vitát.
Visszavettem a felsőt és felhúztam egy fűzős csizmát. A biztonság kedvéért ruhámhoz illő selyemsálat is magamra vettem. Kiegészítőként egy angyalszárnyas, zafírkék csepp fülbevalót tettem fel.
A barna hajamat copfba fogtam, és a hajsütővasammal loknikba csavartam. Ezután szolid smink és kész vagyok.

Hát..nem kihívó és nem is hétköznapi ez a viselet. Amikor eldöntöttem, hogy jó leszek, az órámra pillantottam. 7 óra. Lekapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót. Már indultam is, de megtorpantam.
Azt se tudom merre és hova kell menni. Most komolyan belehalt volna, ha nem játssza az eszét és végre normálisan válaszol a kérdésekre? Na jó, elegem van.
Bosszúsan lépdeltem vissza az ajtóhoz, a hátam mögül viszont kerekek hangját hallottam.
Megfordultam, és a szürke Neon-t láttam leparkolva, amiből Liam szállt ki. Kezeit lazán zsebre dugta miközben odajött hozzám.
- Nahát- nézett végig rajtam elismerően.- Gyönyörű vagy.
Akaratlanul is elpirultam.
- Köszi. Te sem nézel ki rosszul.- mondtam saját magamon is meglepődve. Úgy tűnt őt is meglepte a kijelentésem, de aztán elmosolyodott. És az a mosoly, egyszerűen fantasztikus volt. Kedves és hívogató. Teljesen eltért attól a sötét vigyortól. Vajon melyik lehet az igazi énje?
- Angyalom?- kérdezte aggódva.
- Tessék?- tértem magamhoz.
Elnézően elmosolyodott.
- Azt kérdeztem mehetünk-e.
- Ó! Hát tudod, mielőtt még bárhová is mennénk, előre leszögezném, hogy nem megyek veled semmilyen diszkóba, bárba, vagy valami elavult lebujba. És ezt azért mondom, hogy nehogy valamit belerakj az italomba.
Elnevette magát. Miért röhög rajtam mindig?
- Most komolyan ezt gondolod rólam? Hogy megmérgeznélek? Ennyire nem kedvelsz engem?
Szívesen felhoztam volna a péntek estét, hogy belerakott valamit abba a levesbe, amitől egy teljes napot átaludtam, de nem tettem. Ennek a randinak számomra az a célja, hogy minél több választ kihúzhassak Liam-ből. Mivel nem akarok összejönni vele. Még csak az kéne! Inkább ezt válaszoltam:
- Még semmivel sem bizonyítottad be az ellenkezőjét.
- Lehet, hogy az este végén teljesen máshogy fogod gondolni.- jelentette ki sejtelmesen.
Erre csak forgattam a szemem.
- Valószínűleg. Nos, akkor hova is megyünk?
- Meglepetés.
Tiltakozóra nyitottam a számat.
- Nem, nem viszlek semmiféle bárba, diszkóba, vagy lebujba. Teljesen más terveim vannak.- vágott a szavamba.
- Helyes.- mondtam kimérten. De valójában nagyon is örültem annak, hogy odafigyelt arra amit mondtam.

Rendben. Talán igaza van. Lehet, hogy teljesen már ember, mint hittem.
Az út közben végig ezen agyaltam. Talán igaza volt abban, hogy nekem nyomós ok kell ahhoz, hogy megismerjek valakit. Bevallom, nem szívesen adok neki igazat de.. így van. De mindez azért, mert már annyit csalódtam az emberekben. És olyan emlékeket hordozok magamban, amikben sokszor adtam bizalmat olyan embereknek, akik nem érdemelték meg. Hiába, ezek miatt kellett megerősödnöm. És nem bántam meg. Így legalább tisztán látok.
De talán Liam más. Lehet, hogy megnyílna nekem, ha nem lennék olyan ellenszenves és gyanakvó vele szemben. De olyan sok megkérdőjelezhető dolog van körülötte, amik nem hagynak nyugodni. Viszont..most az egyszer el kéne engednem magam. A kérdések várhatnak..azt hiszem.
A Neon gyorsan leparkolt, az út számomra rövid volt, hisz nem is nagyon figyeltem oda. És akkor láttam meg.

A látvány, ami magam előtt termett, egyszerűen elképesztő volt.
A vidámpark.
A fények gyönyörűen világították ki az óriáskeréktől kezdve, a hullámvasútig mindent. Az emberek vidám nevetése és adrenalintól telt sikolyuk betöltötte a nyüzsgő helyet.
Utoljára 12 évesen voltam vidámparkban. Igen..akkor még minden teljes volt az életemben.
Ámuldozva meredtem magam elé, Liam pedig mosolyogva figyelte a reakciómat.
- Bemenjünk?- kérdezte.
- Igen.- mondtam boldogan.
Liam két főre fizetett be minket, úgy, hogy amíg itt vagyunk bármire felülhetünk és bármit kipróbálhatunk, ha felmutatjuk az azonosító karkötőnket. A pénztárban mindenki kap ilyet, ezzel azonosítva, hogy fizettünk jegyet.
Majd' kiugrottam a bőrömből, mindent kiakartam próbálni. Illetve egyet kivéve.
- Gyerünk az óriáskerékre!- fogta meg a kezem Liam.
Próbált előre mozdulni, de én egy helyben maradtam. Tekintetem fennragadt egy ponton a kerék tetején. A gyerekek boldogan integettek a lentről figyelő szüleiknek.
Tudom, kicsit cinkes, de kiskoromban is féltem felülni az óriáskerékre. Régen láttam egy filmet amiben egy kislány csak úgy véletlenül kiesett a kocsiból, és lezuhant. Azóta nem merek felülni rá. Sajnos, ez a félelemérzet azóta bennem maradt.
Nem vitás, túl magasan van.
- Mi a baj?- kérdezte.
- Nem szeretnél valami másra felülni?- néztem körbe.
Felé fordultam, erősen őt bámultam. Olyan pillantása volt mit még azelőtt nem tapasztaltam. Gondoskodó. Mosolygott rám, én pedig óvatosan visszanéztem.
- Tériszonyos vagy, angyalom?
Állam megfeszült.
- Nem.- tiltakoztam- Csak nem szeretek ilyen messze lenni a földtől.
Próbálta visszafojtani a nevetését.
- Az, tulajdonképpen ugyanaz.
- Liam.- figyelmeztettem szigorúan.
- Oké, oké.- tette fel a kezeit védekezően.- Figyelj. Ha attól félsz, hogy esetleg leesel, megnyugtatlak, nem fogom hagyni. És egyébként, a kocsiban van speciális csat, ami meggátolná.
Megint az a pillantás. Elmosolyodtam. Ez, kivételesen aranyos volt tőle. Ugyanaz az érzés tört elő belőlem mint múltkor. Most a másik részem, a tiltakozó is kezdett..bízni benne.
- Rendben.- mondtam.- Bízom benned.
Nem akartam ezt kimondani. Teljesen véletlenül csúszott ki a számon. A francba.

Péntek- a részekkel kapcsolatban

~Sziasztok! A helyzet az, hogy mostanában eléggé el vagyok havazva, ezért nem tudtam felrakni részt. És hamarosan suli szóval..arra a következtetésre jutottam, hogy péntekenként lesz mindig rész. Holnap már olvashatjátok az új fejezetet. Tényleg sajnálom, de csak így tudom megoldani. De remélem, hogy ennek ellenére is olvassátok majd a blogot!:DD :))~

Képek az One Directionról.

~Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ezentúl, minden résznél, kaptok a tagokról egy képet is. De nem akármilyen képeket.;)) Remélem, hogy tetszik majd! :DD ~

11.fejezet- Hiszek neked

„Soha nem vagyunk annyira elveszve, hogy az angyalaink ne találjanak ránk.”

*Victoria szemszöge*

Törökülésben ültem az ágyon, míg az idegen az állólámpa fényének árnyékában. Gyönyörű arcát tökéletesen világította meg, a holdfénnyel együtt.
Vártam. Vártam, hogy megmagyarázza, ezt az egész helyzetet. Ő talán választ tudna adni azokra a kérdésekre, amikre én vagy már 3 hónapja próbálok rájönni. De csak bámult rám, mintha meg akarna fejteni.
- Miért vagy itt?- kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Miattad.- mondta lassan.
Az az egy szó, mintha mindent megmagyarázott volna. Legalábbis, ő azt hitte.
- Ezt nem értem. Egyáltalán mi a neved?- tudakoltam.
- Az lényegtelen.- mondta.
- Azt mondtad mindent megmagyarázol. És most, meg se szólalsz.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg okom van rá?- kérdezte keserűen.
- A bámulásra?- kérdeztem gúnyosan.
- Nem.- válaszolta.
- Akkor mire?- kezdtem nagyon ideges lenni.
- A megfigyelésre.
- Komolyan belehalnál, ha egy, vagy két szónál többől állnának a mondataid? Vagyis normálisan válaszolnál?- kérdeztem dühösen.
A nevetése éppolyan gyönyörű volt, mint az arca. Olyan..angyali.
- Nahát. Még egy valami, amit megtudtam rólad, ezalatt a pár órában.
- Éspedig?
- Hogy hirtelen haragú vagy.- mosolygott.
- Van esetleg még valami?- kérdeztem unottan.
- Ezen kívül türelmetlen, komoly, kicsit félénk, és..- Tetőtől, talpig végignézett rajtam.- Gyönyörű.
- Nos. A te esetedben talán tartanom kéne ettől a bóktól.- mondtam élesen és zavaromban elkezdtem ropogtatni az ujjaimat.
- Nem tudsz mit kezdeni a bókokkal. Ezért pótcselekvéshez kezdesz.- bökött az ujjaim felé.- Amikor pedig valaki rátapint a dolgokra, elpirulsz és nem jutsz szóhoz zavarodban.
Pontosan úgy tettem ahogy mondta. Mi a fene baja van?
Szájának szeglete mindentudó mosolyra görbült.
- És ezután kikelsz magadból.
- Elég volt! Ne elemezgess itt, mintha mindent tudnál! Semmit nem tudsz! És ez a pár óra elég volt ahhoz, hogy megismerj? Úgy gondolod? De, mondok neked valamit. Itt most nem rólam van szó. Hanem rólad. Ha már annyira analizálni akarsz valakit, akkor magaddal kezdd! Mert jelenleg nekem kéne tudnom ki vagy, mit akarsz, mivel egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mit keresel a házamban!- az utolsó mondatokat már kiabáltam.
Nincs rá szó, mennyire dühös voltam. Mégis mit képzel magáról? Pár óra alatt eldönti, hogy milyen vagyok és a szememre veti? Még a nevét sem tudom! Egy idegen. Semmi joga nincs itt lenni. De..
Muszáj. Meg kell tudnom, mi történik velem, bármekkora bunkó is. Egyedül csak ő tudja a válaszokat. És nekem szükségem van rájuk.
Egy percig némán bámult rám, végül hosszú, mély nevetéssel ajándékozta meg a kitörésemet.
- Nahát! Lenyűgöző! El vagyok bűvölve.- mondta mosolyogva. És akkor esett le a tantusz.
- Te ezt az egészet direkt csináltad? Azért provokáltál, hogy kikeljek magamból? Mégis mi értelme volt?
Megint az a mindent tudó pillantás.
- Én tudom ki vagy, Victoria. Őszintén szólva, azt hittem, hogy te az a félénk, sebezhető kislány vagy, legalábbis így írtak le. Arra ment ki a játék, hogy meglássam, milyen is vagy valójában. Muszáj volt tudnom, hogy milyen embert kell védelmeznem.
- Várj, várj, várj. Ebben a mondatban több dolog is van, amit nem értek.- mondtam feltartva az ujjam. Miért kéne megvédenie? Hogy, hogy tudja, ki vagyok? Semmit nem értettem.
Elnézően megrázta a fejét.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. És mindre válaszolni is fogok, de figyelmeztetlek. Olyan dolgokat fogsz hallani, amikről soha semmilyen elképzelésed nem volt. Tudom, hogy nem bízol bennem, és nem is kérem csak..hidd el a amit mondok. És lehetőleg ne rohanj ki a házból már az elején.
Próbáltam mérlegelni és megérteni a hallottakat. Az igaz, hogy a bizalom nem jár ingyen, hanem ki kell érdemelni. Azonban..valamilyen oknál fogva bízom benne. Nem tudom megmagyarázni. De még mindig bizonytalan vagyok.
Amikor látta, hogy nem válaszolok, folytatta.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem. És ezt meg is értem. De meg kell próbálnod. Az én válaszaim őszinték. Soha, senkinek nem hazudtam. És nem te lennél az első ember, akivel elkezdeném. Ha mindenre választ szeretnél, akkor..nos. El kell hinned amit mondok. Anélkül, nem mondhatok semmit. Sajnálom.
Elgondolkodva meredtem magam elé. Latolgattam a lehetőségeimet. Elkerülhetetlen, hogy meghallgassam, ez tény. Már csak magam miatt is. Válaszokra van szükségem. És ő ezt megadhatja nekem. Ehhez pedig az kell, hogy elhiggyem amit mondd. Legfeljebb talán fejvesztve rohanok ki az erődházból, mint egy őrült, ha olyan vészes lesz a helyzet. Nem, nem. Bolondot nem csinálok magamból. Nincs mese, muszáj meghallgatnom. De csak rajtam múlik, hogy el is higgyem.
- Rendben- mondtam sóhajtva.- Hallgatlak.
Bólintott.
- Akkor hát kezdjük az első kérdéseddel. A nevemmel. A nevem Harry.
- Vezetéknév?- kérdeztem.
- Olyanom nincs.- mondta úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek.
- Oké. Ezt nem nagyon értem, de ez nem fontos. Ki vagy te, és honnan ismersz? Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol élek?- soroltam, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem.
- Oké! Egyszerre csak egyet!- mondta nevetve.- Tudod mit? Csináljuk úgy, hogy én mindent elmondok amit tudok, a végén te pedig kérdezel. Így megfelel?
Bólintottam.
- Rendben. Most olyan dolgot fogok mondani, amit nagyon szokatlannak fogsz találni, de ezen túl kell esnünk.
Hosszú, mély levegőt vett.
- Arkangyal vagyok. És azért vagyok itt, hogy megvédjelek.


Ezután hosszú hatásszünet következett. Kétségbeesetten fürkészte az arcomat. Várta a reakciómat.
Nem tudtam mit tenni. Kinevettem.
- Ezt nem hiszem el! Ha hazudni szeretnél, akkor találj ki valami hihetőbbet. Most komolyan, ki vagy te?- kérdeztem nevetve.
- Én sosem hazudok.- mondta tagoltan, és olyan hangon ami bajt sejtetett. Ettől a hangtól nagyon megijedtem. Az arcomról lefagyott a mosoly.
- Komolyan beszélsz?- kérdeztem elfúló hangon.
- Akarod, hogy bebizonyítsam? Megmutathatom.
- Hogyan?- kérdeztem.
Harry felállt és közelebb lépett az ágyhoz. 
- Esik az eső.-állapította meg mosolyogva. Ennek örülünk? Miért?
 Az ég elsötétült, jégeső cseppek kopogtak az ablakon, szélvihar tombolt. A erős szél miatt az ablak kivágódott és hatalmasra nyílt. Villámok cikáztak sisteregve és hangosan dörgött az ég. Hirtelen egy hatalmas villám fénye töltötte be az egész szobát, megvilágítva Harry..szárnyait.
Hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, elefántcsontszínű alapon fekete foltos, mintha festéket fröcsköltek volna rá. Óvatosan megrebbentette, majd a hátára hajtogatta.
Az ég elcsendesedett, már csak az eső zaja hallatszott kintről.
Ledöbbenten ültem az ágyon. Nem hazudott. Tényleg nem. Ő egy angyal. De, hogyan? Ez képtelenség.
Még mindig Harry-t bámultam, de a szárnya már eltűnt az esővel együtt. Csend telepedett az erődházra.
- Nos?- kérdezte halkan.- Most már hiszel nekem?
- Igen.- suttogtam.- Hiszek neked.

10.fejezet- Hajlandó vagyok

,,Vándor utas téved erre gondolám,-s ajtómon áll,

Éj sötéten más se jár."

*Victoria szemszöge*

Az éjszaka közepén hirtelen felriadtam. A szobámban. Az ágyamban.

Azért furcsa ez az egész, mert nem emlékszem, hogy bejöttem volna ide és elaludtam volna. Hogy kerültem ide? Azt hiszem emlékszem..igen. Tegnap..vagy mikor is? Csak arra emlékszem, hogy nagyon fájt a fejem..

Megvan! Emlékszem! Hogy lehetek ilyen zavarodott? A tegnapi látomás miatt véget nem érőnek tűnő fejfájás gyötört. Láttam azt a fiút. Megint. Egyfolytában csak őt. És a tűz..Még mindig érzem a hőséget és a bánatot.

Felültem az ágyamban de hirtelen megriadtam. A sötétben valaki ült az állólámpa melletti széken.

Teljesen megrémültem. Sosem találkoztam már vagy 4 éve egy emberrel sem. És ők sem kerestek soha. Akkor meg, hogy kerülhetett ide egyáltalán?

Ösztönből rohantam az ajtó felé. Nem tudom ki ez, de nem is akarom.

Az idegen a levegőben kapott el, ugyanolyan gyorsasággal, és az ágynak nyomott. A csuklómat összeszorította a fejem fölött. 

Felhúztam a térdem és megrúgtam a bordáját.

- Szállj le rólam!

Lecsúszott a csípőmhöz és rám ült, megakadályozva, hogy használjam a lábamat. A karomat még mindig a fejem fölé szorította, így nem tudtam mást tenni, csak vonaglani alatta.

A beszűrődő holdfény megvilágította arcának egy részét. De nem volt szerencsém, mert csak a száját és az orrát láttam, a sötétség mindent eltakart.

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem?- kiabáltam.

Szája széle felkunkorodott.

- Hamarosan megtudod.- mondta. Különösen mély, de mégis lágy hangja betöltötte a szobát.- De ahhoz az kell, hogy nyugton maradj. Ha nem, kénytelen leszek más módszerhez folyamodni.- mondta és mosolya egyre zordabb lett.

A könnyeimmel küszködtem, egész testem olyan érzelmektől zúgott, melyeket meg sem tudtam nevezni. 

Két választásom van. Vagy nyugton maradok és meghallgatom amit mondd, ami persze nem valami csábító, de a másik lehetőség sem. A másik, hogy tovább küzdök és megpróbálok eljutni az ajtóhoz. De ha sikerül is hová mennék? Nagyon messze van a város. Gyalog talán egy vagy két nap lenne, de biztos vagyok benne, hogy követne és ki tudja mit tenne velem ha elkapna. 

Nehezen de belenyugodtam a helyzetembe.

Amikor látta, hogy nem ficánkolok alatta, az idegen legördült a csípőmről, de kezét a derekamon hagyta.

Teljesen nyugodtan feküdtem míg végre a kezeit lefejtette a derekamról. 

Akkor én kaptam a lehetőségen.

Sec perc alatt talpon voltam az ágyon, és egy jól irányzott rúgással ágyékon rúgtam.

Semmi. Még csak össze sem csuklott a fájdalomtól. Teljesen ledöbbenve álltam ott félig nyitott szájjal.

Ő is kihasználta a helyzetet. Megint az ágyra nyomott. Most teljesen rajtam feküdt, csak egy vékony légréteg választott el minket egymástól.

- Figyelj.- mondta egy kis ingerültséggel a hangjában.- Egész éjjel csinálhatjuk ezt, de ezzel nem jutunk előrébb. Szóval. Befejezted?

- Na, és te befejezted?- kérdeztem dühödten, és most a hasát céloztam meg.

Erre megint egy mosolyt kaptam.

- Utolsó esély, Victoria. 

Meglepetten néztem rá.

- Honnan tudod a nevem?- kérdeztem.

- Szeretnéd megtudni? Elmondom. De bíznod kell bennem.

- Mégis, hogyan bízhatnék egy..- abban a pillanatban a torkomra fagyott a szó. Már arra sem emlékszem, hogy hogyan folytattam volna a mondatomat. Csak ő számított. A holdfény teljesen megvilágította az arcát. Más szögből láttam őt. A látomásaimból. Azok a smaragdzöld szemek ugyanolyan mélységgel fürkészték az én tengerkék tekintetemet. Göndör fürtjei makacsul az arcába hullottak. Gyönyörű volt. Csak ilyen szóval tudnám jellemezni.

- Miért nézel így rám?- kérdezte, de csak akkor vettem észre, hogy már nem fekszik rajtam. Az ágy szélén ült és aggódva nézett rám.

Nehezen lélegeztem a döbbenettől. Meg se tudtam szólalni.

- Te..te vagy az..- csak ennyit tudtam kinyögni.

Mindent tudó pillantással nézett rám.

- Tudom, Victoria. Meg kell engedned, hogy elmagyarázzam. De ahhoz az kell, hogy nyugodt légy és nyitott. Hajlandó vagy ezt megtenni?

- Igen.- mondtam határozottan.- Hajlandó vagyok.

*Elizabeth szemszöge*

Azonnal felfutottam az emeletre, a fürdőszobámba. Forróra állítottam a vizet és lehámoztam magamról a vizes ruhákat. Utána beléptem a zuhany alá, és figyeltem, ahogy a bőröm átmelegszik. Miközben beszappanoztam a vállam és a nyakam azon gondolkoztam vajon Liam komolyan gondolta-e ezt az úgynevezett ,,alkut". Ma talán választ kaphatok a kérdéseimre. És ha ma ezeket megbeszéljük, akkor kihagyhatom a randit Liam-el. Ezen csak nyerhetek.

Zuhanyozás közben a hajamat is megmostam és megszárítottam. Azután száraz ruhát vettem és siettem is le a konyhába.

Liam a pultnak dőlve gondolkozott. Amikor leértem elmosolyodott, látva, hogy teljesítettem a kérését.

- Nos.- mondtam felvillanyozva.- Akkor a kérdéseim. Mondd el..

- Előbb még meg kell enned a levest.- mondta szórakozottan és leült az asztalhoz.

Hát persze. Élvezi, hogy ő diktálhatja a szabályokat.

Eleget téve a kérésének leültem mellé és bosszúsan néztem rá.

- Miért erőlteted ennyire, hogy megegyem a levest?- kérdeztem.

- A-a. Előbb a leves, azután a kérdések.- jelentette ki visszafojtva egy mosolyt. Most komolyan, mi olyan vicces?

- De, én csak azt kérdeztem..- akkor jöttem rá.- Értem már. Nem tehetek fel semmilyen kérdést, mivel nem fogsz rájuk válaszolni. Vágom. De akkor sem értem ezt az egész leveses témát.

- Csak megakarom előzni a lázadat. Miért kell neked mindenre magyarázat?- mondta mosolyogva. És az a mosoly egyszerűen fantasztikus volt. Annyira eltért a többi sötét vigyorától. Annyira..emberi volt és hétköznapi.

- Nem kell mindenre. Csak tőled.- mondtam ki az év leghülyébb mondatát. Ez a mondat annyira önző volt.

- Vigyázz! Még a végén azt fogom hinni, hogy flörtölsz velem.- mondta vigyorogva

Hát, nála teljesen máshogy érződött ez a mondat.

A szememet forgattam és lenéztem az asztalra. Csak akkor vettem észre, hogy a leves már rég ott gőzölgött előttem, a tányér mellett pedig a kanál is ott feküdt. Maga a leves nagyon jól nézett ki. A tészta mellett apró répa darabkák úsztak.

Megfogtam a kanalat de mielőtt neki kezdtem volna az evésnek Liam-re néztem.

- Leszögezném, hogy erre kérdésre válaszolnod kell. Tartanom kéne a mérgezéstől?- tudakoltam.

Lágyan felnevetett.

- Nem. Emiatt ne aggódj.

A kanalat megragadva neki láttam az evésnek. A leves egyszerűen isteni volt. Nagyon ízlett. Nem gondoltam volna, hogy Liam ilyen jól tud főzni. Amikor megettem így szóltam.

- Ez fantasztikus volt.- mondtam mosolyogva. Meg is lepődtem magamon, de nem csak én, hanem Liam is. A döbbenetét aranyos mosoly váltotta fel. Én most komolyan azt mondtam, hogy aranyos? Mi van velem? Ebben a levesben biztos volt valami.

- Örülök neki.- mondta. Azzal felkelt, megfogta a tányéromat és a mosogatóba rakta. Megnyitotta csapot és elkezdett..mosogatni. Látszik, hogy nagyon otthon érzi magát.

- Te nem eszel?- kérdeztem meglepetten.

Elfintorodott.

- Irtózóm a kanalaktól.

Jól hallottam?

- Tessék?- kérdeztem.

- Jól hallottad.

Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés.

- Ez most komoly? A titokzatos Liam Payne fél a kanalaktól? Ne haragudj, de ez döbbenetes.

- Ha döbbenetes volna, nem nevetnél. És egyébként nem félek, csak irtózóm tőlük.

Megint elkezdtem nevetni, de hirtelen elkomolyodtam. Teljesen megfeledkeztem mindenről. A kérdésekről, az aurákról, a rejtélyekről. Hirtelen annyira felszabadultnak éreztem magam. 

De aztán elálmosodtam. Levetettem magam a kanapéra és Liam-hez szóltam.

- Szóval akkor az első kérdésem..- ásítottam el a mondatot.

- Álmosnak tűnsz.- mondta.

- Lenyűgöz a megfigyelőképességed.- megint ásítottam.

- Szerintem holnapig várhatnak azok a kérdések.

- Nem!- álltam fel határozottan, de vissza is ültem. Mitől vagyok ilyen álmos?

Azután már csak annyit láttam, hogy Liam tátog előttem valamit érthetetlenül. Végül lecsuktam a szemem és minden elsötétült.

9.fejezet- Alku és kérdések

,,Mit ér az egész környék csendje, ha szenvedélyeink üvöltenek?"

Még hozzá azért kell felhívnom, mert nem mondta meg, hol találkozzunk. Biztos, hogy direkt csinálta. Sőt. Előre megtervezte az egészet. Tudta, hogy ideges leszek, amikor azt mondta, hogy hívjam fel. Tudta, hogy azonnal kiviharzok, kérdést se feltéve. Most komolyan. Nincs más akit gyötörhetne?

Nem akartam elmenni vele sehová. Túlságosan is veszélyes lenne kettesben lenni vele. Ugyanakkor pedig csábító is..És amit mondott..Azt mondta, hogy ha elmegyek vele, akkor válaszol a kérdéseimre. És nekem rengeteg van belőlük. De egyben tartok tőle, hogy megint csak becsap, eléri, hogy elmenjek vele randira, aztán, mint mindig, kitér a válasz adás elől. Túl nagy a kockázat. De vállalnom kell, ha meg akarom tudni, hogy mi történik körülöttem.

Hosszú töprengés után elővettem a füzetemet és tárcsáztam. Többször is kicsöngött de az utolsó pillanatban felvette.

- Igen?- hangos zene és pohár csörömpölések zaja szűrődött át a vonalon.

- Szia, Elizabeth vagyok.

- Nahát, Elizabeth.- hallottam a hangján, hogy mosolyog. Gondolom megint az az önelégült vigyor lehetett a képén.- Azt hittem nem fogsz felhívni. Helyesbítek. Soha.

- Egy null neked. Élvezd ki. Figyelj, tegnap nem mondtad meg, hogy hol találkozzunk.- mondtam a telefonba fog csikorgatva, hogy megint ő áll nyerésre. Abban a pillanatban le akartam csapni a telefont, hogy legalább a maradék büszkeségem megmaradjon, de megszólalt.

- Sajnálom, angyalom, de most nem tudok beszélni. Épp dolgozom.- mondta a telefonba mosolyogva.

- Dolgozol?- kérdeztem meglepetten.

- Igen. Csapos vagyok a Code bárban.

- Ó! Nem tudtam, hogy van állásod.

- Sok mindent nem tudsz rólam.- a hangja hirtelen megváltozott.- De ezen változtathatunk. Tudod mit? Amint végeztem, átmegyek hozzád és megbeszéljük.

- Nem! Várj, honnan tudod, hogy hol..- letette.

Hitetlenkedve meredtem a telefonra, aztán az ágyamra dobtam.

Nem fogom beengedni. Ne is számítson rá. Ha kell kint fogok őrködni egész este, hogy beolvashassak neki. Mégis mit gondol rólam, hogy hülye vagyok?

Tényleg az vagyok. Egész este kint ültem, arra várva, hogy megérkezzen, de közben a dühöm kezdett elillanni  és balszerencsémre az eső is elkezdett zuhogni. Teljesen eláztam. És fáztam is. A fogaim is vacogtak. Biztos, hogy meg fogok fázni, lehet, hogy lázam is lesz. Azt se értem miért nem mentem be. Egyáltalán mi a fenének jöttem ki? Csak azért, hogy közöljem vele a véleményemet? Persze azért is de..

Nem.

Egész nap egyedül voltam. Elinor, a szüleivel elutaztak a hétvégére, anyu szintén, de ő munka ügyben. Ő sosem volt itthon, így már megszoktam, hogy sosincs velem. De ez egy másik történet.

Valójában látni akartam Liam-et. A tudatalattim majd' ki csattan, hogy újra lássa. Nem tudom miért, de így volt. És már nem rázott ki tőle a hideg, mint az elején. Nem féltem tőle. Kezdtem.. bízni benne. És hiányzott.

Nem!

Nem érezhetek ilyet. Semmit nem tudok róla és valamit rejteget. Rá kell jönnöm, hogy mi az. Nem szerethetek belé. Most nem. Belé nem.

Ott ültem a zuhogó esőben, mint egy idióta, amikor egy fekete Neon gurult a járdaszegélyhez. Liam lépett ki a vezetőülés felőli ajtón és odasétált hozzám. Aggódva méregetett.
- Egész végig idekint voltál?- leguggolt mellém és lehúzta az első ruhát ami rajta volt: egy fekete pulcsit ami alatt még egy fekete póló maradt. A fejemre illesztette a póló nyakkivágását, és egy pillanat múlva a karomat is áttolta az ujján. A póló nagy volt rám, az ujja rálógott a kezemre. Sós víz és mentás szappan illata keveredett rajta. Megnyugtatóan töltötte ki a bennem tátongó űrt.
Nem válaszoltam. Nem akartam, hogy tudja, hogy csak is miatta jöttem ki és ültem a lépcsőn azt várva, hogy megérkezzen. Nem akartam, hogy tudja, hogy érzek iránta valami irányíthatatlan és valamiért egyben csillapíthatatlan vágyat, amit nem tudok hová tenni. Én magam sem akartam tudni, sem bevallani magamnak.
- Meg fogsz fázni.-mondta.
- Er-r-r-re én is r-r-rájöttem, előbb mint g-g-gondolnád- mondtam dideregve.
Liam halványan elmosolyodott de nem úgy mint aki jól szórakozik.
- Gyere, beviszlek.
- Kösz, de megoldom m-m-magamtól is.- mondtam és feltápászkodtam. Abban a pillanatban elkapott a szédülés, és elvesztettem az egyensúlyomat. Már éreztem is a kemény talajt, azonban erős kezekben találtam magam.
Liam az utolsó pillanatban elkapott.
Kiszabadítottam magam a karjai közül, mert még a végén ott maradtam volna.
- Nem fogsz bejönni a házamba!- olyan dühösen néztem rá amennyire csak tudtam.
Mintha meg se hallotta volna amit mondtam, egy szó nélkül felkapott a derekam és a térdhajlatomnál és becipelt a házba.
- Tegyél le!- a hangom még sem volt olyan határozott mint reméltem.- Nem hallottad?
Ahhoz képest, hogy azt mondtam tegyen le, egyáltalán nem akartam. Sőt még csak nem is rángatóztam. Jó volt közel érezni őt magamhoz.
 Jaj, már megint miket beszélek. Ez az eső megtette a hatását.
A kanapéig cipelt, végül óvatosan letett rá. Én persze nem maradtam nyugton. Felálltam és a kezemet karba fonva szembefordultam vele. Egy fejjel magasabb volt nálam így a fejem a vállával került egy vonalba. Hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Igazán köszönöm a menyasszonyi jelenetet, de most kérlek távozz!- Az a legjobb ha határozott a hangom, így kevésbé valószínű, hogy meggondolom magam.
- Késő van.- tekintete ugyanolyan volt, mint az enyém, a csökönyös csillogás tükröződött benne.
- Biztosan éhes vagy. És át vagy fázva.
- Nem. Igen. Vagyis igen, de..
- Szereted a levest?
- Én..- Szeretném tudni mit keresel a házamban!
- A levest?- visszhangoztam.
Úgy tűnt ez mulattatja.
- Forróvíz, zöldségek..
- Tudom mi az a leves!- szakítottam félbe ingerülten.
Mielőtt megállíthattam volna,elment mellettem, befelé. A folyosó végén balra fordult. A konyhába.
A mosogatóhoz ment, megnyitotta a csapot, és beszappanozta a fél karját.
Kétségtelenül otthon érezte magát; először a kamrához ment, aztán átkutatta a hűtőt, onnan elővéve a hozzávalókat. Aztán végigtúrta a fiókokat és talált egy kést. 
Azt hiszem félig már pánikoltam, hogy Liam-et késsel a kezében látom, amikor valami máson akadt meg a szemem. Két lépést előreléptem és a tükörképemre hunyorítottam az egyik serpenyőn, ami az edényes állványon lógott felakasztva. A hajam! Úgy nézett ki, mintha egy ázott görény feküdt volna rajta. Teljesen átázott, csöpögött le róla a víz. A ruhámról ne is beszéljünk. Biztos, hogy legközelebb nem leszek olyan ostoba, hogy kint üljek a zuhogó esőben. 
A szám elé kaptam a kezem.
Liam elmosolyodott.
- Mi lenne ha lezuhanyoznál? Addig én megcsinálom a levest.
Csak bámultam rá.
- Hogy egyedül hagyjalak a házamban késsel a kezedben? Nem őrültem meg.
- Mit szólnál egy... alkuhoz?- fejét lehajtotta, arca árnyékba került, és a pilláin keresztül nézett fel rám. Ennek hatására megint úgy éreztem, hogy bízhatok benne.- Felmész, lezuhanyozol, átöltözöl és megeszed a levest. Cserébe válaszolok néhány kérdésedre.
- Ugyanezt ajánlottad fel, amikor randira hívtál.- akaratlanul is elpirultam visszagondolva.
- Lehet, de így hamarabb juthatsz válaszokhoz.
- Válaszolnál az én..kérdéseimre?
- Azt hiszem tudod, hogy értem.
Pontosan tudtam, hogy érti. Betekintést nyújt a személyes világába. Most végre megtudhatom, miért védelmez attól a Louis-tól, miért látom őt az álmaimban és, hogy ki is ő valójában. És talán..tudhat valamit azokról a furcsa aurákról amiket láttam.
- És ha most válaszolnál rájuk?
- Nehéz válaszokra koncentrálni, amikor így nézel ki.- bökött a fejével a ruhám felé és perverz mosoly öntötte el az arcát.
Lepillantottam Liam pólójára, ami nedves volt, és a felsőtestemhez tapadt.
- Rögtön jövök.- mondtam, és azzal kisiettem a konyhából.

Köszönet mindenért

~Sziasztok! Sajnálom, hogy ma nem tudtam részt felrakni de nem voltam itthon..Szeretném minden olvasónak megköszönni, hogy olvassák a blogot. Nagyon sokat jelent nekem. Nyugodtan komizzátok a véleményeteket! A részekkel kapcsolatban pedig, lehet, hogy holnap kettőt is felrakok. Remélem, hogy tetszik a blog és még egyszer.. Köszönöm! :DD :))~

8.fejezet- Teljesen egyértelmű

,,Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez."

- Én kevésbé.- mondtam szemrehányó pillantással.

- Ne legyél már ennyire morcos! Tudom, hogy kedvelsz.- vigyorgott és előrelépett.

- Akkor, nagyon rosszul tudod.- léptem hátra.

- Tudom, hogy közelebbről is meg akarsz ismerni.- újra egy lépés előre.

- Kezdem kétségbe vonni az ép eszűségedet.- egy lépés hátra.

- Tudom, hogy meg akarsz csókolni.- megint egy előre. A tekintete az enyémbe fúródott. Volt abban valami furcsa, ahogy rám nézett.

Itt megálltam. És felnevettem. Sokkal jobban meg volt lepődve, mint kellett volna.

- Igen, ez teljesen egyértelmű. Mi mást akarhatnék egy idegentől?- megráztam a fejem és tovább indultam, de hirtelen megtorpantam. 

Louis alakját egy csodaszép, világoskék fényfátyol ölelte körül. Hasonló volt, mint Mr. Oconell-é de az övé valamivel sötétebb árnyalatú kék volt, viszont Louis-é.. egyszerűen gyönyörű volt. A kék fátyol tökéletesen illett a fiú hasonló színű szeméhez. Transzba ejtett annyira mesébe illő volt. 

A gyönyörködésből Louis önelégült mosolya rántott ki. Ezt nem hiszem el. Meddig bámulhattam megállás nélkül? Nem, nem is akarom tudni. Legalább a büszkeségemet nem akarom elveszíteni.

Megráztam a fejem és gyors léptekkel elértem  a termet, de a biztonság kedvéért hátrapillantottam. Louis még mindig ott volt de a fény..sehol. Egyszerűen eltűnt. Ugyanez történt Mr. Oconell-el is amikor nagyon ideges lett. Értem már. Nála azért jelent meg ez a különös aura, mert nem tudott uralkodni az érzelmein. De valami még mindig nem világos. Louis-nál nem merülhetett fel ez a feltevés, hiszen ő teljesen kordában tartja az érzelmeit. Akkor miért engedte, hogy lássam? De ami még jobban nem hagy nyugodni. Más is látja egyáltalán, ezeket az aurákat vagy csak én? Mert ha nem, akkor lehet, hogy kezdek megőrülni.

*Victoria szemszöge*

Azt hiszem meg fogok halni. Legalábbis ezt gondoltam, amikor már a padlón fetrengtem a fájdalomtól, a fejemet szorongatva. Mégis mi van velem? Eddig a látomások sosem jártak fájdalommal. Egyszerűen csak gyorsan megjelentek és ugyanolyan hamar, el is tűntek. Persze, nem mondanám, hogy a régiek is teljesen normálisak voltak. Először 3 hónapja észleltem őket. Eleinte minden rendben volt, csak ilyen bugyuta dolgokat láttam, azt, hogy mit fogok enni, olvasni. Furcsa volt, de nem volt vele semmi bajom. De azután.. kezdtek egyre intenzívebbek és komolyak lenni. Folyton egy fiút látok. Egy tűzben. És valamit a hátán, de túl homályos. Lángok takarják. Az a véget nem érő tűz.. De miért pont engem gyötörnek? Hiszen én csak egy vadász lánya vagyok. Nem vagyok fontos személy. Sosem voltam az. 

Egyáltalán mik is azok a látomások? Valóság? Őrült elme képzelgései? Különleges lelki jelenség? Magam sem tudom. Bár lehet, hogy kezdek megőrülni. És mit jelentenek egyáltalán? Soha életemben nem láttam ezt a fiút. Akkor miért látom őt egyfolytában? Kérdések, kérdések. Semmi válasz.

Hirtelen minden elsötétült. Az őrjítő fejfájás abbamaradt. Nem láttam mást csak a tébolyult, de megnyugtató sötétséget.

*Elizabeth szemszöge*

A teremben megnyugtató csönd ereszkedett az osztályra míg írtuk a matekdolgozatot. Én a lapom fölé görnyedve szorgalmasan körmöltem a válaszokat. Míg az én tollam sürgető és kapkodó volt, addig Liam-é lágyan súrlódott a papíron. Hihetetlen, hogy ilyen nyugodtan veszi az egészet, hiszen csak tíz percet kaptunk rá és már az utolsó feladatot is kitöltötte. Ilyen jó lenne matekból? Letette a tollát és megfordította a lapját.
Vetettem rá egy sanda pillantást, amit ő természetesen azonnal észrevett. Pimasz vigyor jelent meg az arcán. Kitépett a füzetéből egy újabb lapot és írni kezdett. Amikor végzett, odanyújtotta. Kérdőn néztem rá, de azért elolvastam.
Ne less!
Bosszúsan, de visszaírtam.
Te lennél az utolsó ember az osztályban, akiről le lesném a feladatot. Kösz, de megoldom magamtól is.
Visszaadtam, és tovább írtam a dolgozatot. 
Azonnal visszaírt.
Nem épp a dolgozatra értettem.
Felnéztem. Játékosan megemelte a szemöldökét. Belül nevetett. Tudtam.
Ezt válaszra sem méltatom.-írtam.
Méltattad.
Olyan dühösen dobtam vissza a papírt, hogy még Mr. Oconell is észrevette.
- Csak nem leveleznek egymással?- kérdezte de a szemében vidámság ült. Örült, hogy újra nekem adhat majd büntető feladatot. 
- De. És mit tesz ellene?- kérdezte Liam. Mosolygott, de kicsit sem volt vidám. Így még sosem láttam.
Oldalba böktem.
- Jól vagy?- suttogtam.- Ne feszítsd túl a húrt. Lehet, hogy megússzuk annyival, hogy elültetnek egymástól.
Őszintén szólva, szívesen veszekedtem volna Mr.Oconell-el a rend kedvéért, de a gondolat, hogy nem kell tovább elviselnem Liam pimasz vigyorát ha elültetnek, sokkal ígéretesebbnek tűnt. Ha pedig Liam visszaszól és még dühösebb lesz, lehet, hogy valami másmilyent szab ki nekünk és akkor megint együtt kéne töltenünk az időt. Ezt szeretném elkerülni.
- Jól hallom? Visszabeszél? Rendben, talán annyival beértem volna, hogy elültetem magukat.-francba- De ha így áll a helyzet.. Tegyük érdekesebbé.-pszichopata.-Maguk ketten az órák után szépen itt maradnak, és kitakarítanak. Legalább lesz idejük megbeszélni azt, ami itt az órán olyan sürgős volt, hogy rá kellett pazarolni a dolgozatra kiszabott idejüket is. Végső soron..van valami ellenvetésük?
- Igazából lenne..- kezdtem bele, de leállított.
- Csak udvariasságból kérdeztem. Már tudhatná.- vetett rám unott pillantást.- Most pedig adják be a dolgozatokat.
Mindenki kisétált és a lapokat egyesével helyezték az asztalra.

Az óráknak hamar vége lett, így hát én és Liam bent maradtunk az osztályban egy vödör vízzel és egy felmosóronggyal. Míg én a padokat törölgettem, addig Liam lazán, de precízen mosta fel a padlót. Egyszer- kétszer felpillantottam rá, hogy hogy halad. Nagyon lassan. Mintha direkt akarná húzni az időt. Amikor végeztem, köszönés nélkül kisétáltam volna, ha meg nem állít. Pont az ajtóban állt, keresztezve az utamat. Fantasztikus.
- Nem kellene takarítanod?- mutattam körbe.
- Mit csinálsz vasárnap este?- kérdezte.
Rámeredtem.
- Randira hívsz?
- Kezdesz pimasz lenni. Ez tetszik, angyalom.
- Nem érdekel mi tetszik neked. Nem megyek veled sehová. Randira nem. Egyedül nem.- Szerettem volna fenékbe rúgni magam, amikor elöntött a forróság arra a gondolatra, hogy vajon milyen lenne egy este kettesben Liam-mal. Valószínűleg nem is gondolta komolyan. Csak gyötörni akar valami olyan oknál fogva, amit csak ő ismer.- Várj, angyalomnak hívtál az előbb?- kérdeztem.
- És ha igen?
- Nem tetszik.
- Pedig marad. Angyalom.
- Egyáltalán miért hívsz randira?
Nem tudtam megfejteni ezt a srácot. A korábbi forróság még mindig az véremben lüktetett. Kettesben Liam-mal érdekes lenne és..veszélyes. Azt nem tudtam pontosan mennyire, de ebben a kérdésben hallgattam az ösztöneimre.
- Egyedül akarok maradni veled.
- Figyelj, Liam, nem akarok durva lenni de...
- Dehogynem.
- Hát te kezdted.- Édes. Nagyon érett.- Teljesen mindegy. Egyébként sem mehetek el otthonról, ha másnap iskola van.
- Azért, mert más nap iskola van, vagy azért, mert kényelmetlenül érzed magad a jelenlétemben?- Ajka közömbös vonalba húzódott, de számító mosolyt fedeztem föl mögötte. Igen, tényleg ilyen hatással volt rám. Hajlamos volt arra is, hogy minden logikus gondolatot kisöpörjön a fejemből.
- Szerintem vissza kéne menned takarítani.- néztem a felmosó rongyra.
Az ajtófélfának dőlt.
- Bár téged nem érdekel, tetszik, hogy az iskolában nincs olyan srác, aki megfelelne az elvárásaidnak.
- El is felejtettem, hogy te szakértője vagy az én úgynevezett, elvárásaimat illetően- vetettem oda gúnyosan.
- Te nem vagy gyanakvó, Elizabeth. Szégyenlős sem. Csak nagyon jó indokra van szükséged, hogy megismerkedj valakivel.
- Már nem akarok magamról beszélni.
- Azt hiszed mindenkiről tudsz mindent.
- Ez nem igaz.- vetettem ellen.- Példának okáért nem tudok sokat..rólad.
- Nem vagy kész rá, hogy megismerj.
- Belenéztem az aktádba.
A szavak egy ideig csak lógtak a levegőben, míg Liam végül megtörte a csendet.
- Ez nem illegális?- kérdezte nyugodtan.
Felnevettem. A múlt ismétli önmagát.
- Nahát! Én is ugyanezt kérdeztem tőled, amikor elmondtad, hogy elolvastad az enyémet. Ó, várj! Csak leellenőrizted amit eddig is tudtál.- mondtam szemrehányó pillantással.
Amikor nem válaszolt, folytattam.
- Semmi. Még egy nyamvadt oltási könyv sem szerepelt benne.
- És ezt azért mondod, mert félsz, hogy járványt okozok? Pestist vagy kanyarót?- még csak nem is tettette, hogy ez meglepné.
- Ezt azért mondom, mert tudom, hogy valami nem stimmel körülötted. Nem csaptál be mindenkit. Rá fogok jönni, mire készülsz. Le foglak leplezni.
- Állok elébe.
Elpirultam, mivel túl későn vettem észre a célzást.
Hirtelen ellökte magát az ajtótól és mögém került.
- Tudod mit? Ha eljössz velem, akkor válaszolok a kérdéseidre.- suttogta.- Vasárnap, este hétkor.
 Azzal visszament a felmosó rongyhoz és folytatta a takarítást.
- Ja és ha kell, hívj fel.- mondta.
- Ne számíts rá! Nem foglak felhívni! Nem..soha!- mondtam és azzal kiviharoztam a teremből.
Tudtam, hogy hazudok. Mindketten pontosan tudtuk, hogy előbb-utóbb fel fogom hívni.

7.fejezet- Semmi értelme

,, Én bizony nem félek a bűntudattól - úgyis hamar elmúlik."

Nem volt semmi értelme. Szó szerint semmi nem volt benne. Csak a neve és, hogy mikor iratkozott be a suliba. Semmi más.

- Na?- kérdezte Elinor előrehajolva- Megtudtál valamit?

Sóhajtottam, leplezve a megrándulásomat.- Nem, semmi érdekes. Szerintem vissza kéne vinned, mielőtt az igazgató észreveszi, hogy elloptad. Egyébként köszi. De most mennem kell. Még be kell fejeznem a cikket.

- Szívesen.- mosolygott rám.- És hé! Mondtam, hogy kölcsönvettem!

Elnéző mosollyal néztem rá.- Hát ,persze Elinor. Hát, persze.

A hazafelé vezető úton egy rövid ideig hagytam, hogy Liam körül keringjenek a gondolataim. Volt benne valami hihetetlenül csábító. És hihetetlenül kísérteties. Minél többet gondoltam erre, annál inkább meggyőződtem arról, hogy valami..nincs rendben vele kapcsolatban. Az, hogy szeret provokálni, ami kifejezetten nem újdonság de van némi különbség aközött, hogy órán kiveséz, és a teljesség kedvéért.. Pont ekkor ugrott be valami. Amikor azzal a kék szemű sráccal voltam, volt abban valami különös, ahogy megvédett. Először is: sosem láttam még azelőtt azt a srácot, de egyáltalán nem akarta, hogy a közelébe kerüljek. Másodszor: úgy néztek egymásra, mintha régóta gyűlölnék egymást. És mégis, az egész helyzetben volt valami furcsa. Liam miért nem enged a közelébe? Mi lehet az az ok, amiért nem kedvelik egymást? Az a nézés..nem szimpla gyűlölet volt. Több annál. Mintha a kettejük közötti harc régóta tartana és soha nem érne véget. Vajon mi játszódhatott le bennük a jelenet közben?

Amikor hazaértem befejeztem a cikket, megcsináltam az elmaradott házikat és ágyba bújtam. Mielőtt elaludtam volna, eszembe jutott valami. Nem gyötörnek már azok a borzasztó rémálmok, már vagy két napja. Mióta..

Találkoztam Liam-mel. Nem. Ez csak egy idióta egybeesés. Nincs semmi jelentősége. De ha számba vesszük Liam rejtélyes viselkedését, a különös figyelmét amivel nap mint nap megajándékoz engem..talán jelent valamit. Tud valami olyasmit, amit én nem. Eltitkol valamit. És én rá fogok jönni, mit.

Másnap a suliban épp a folyosón sétáltam amikor véletlenül leejtettem a könyvemet. Lehajoltam, de valaki más vette fel helyettem. Sóhajtottam. Megint azok a kék szemek. Ugyanaz a mosoly. Senki ne értse félre, nem azt mondom, hogy ronda, sőt, nagyon is helyes volt de..nem kívánkoztam épp vele találkozni, vagy beszélgetésbe elegyedni. A mostani napok elég nehezek a számomra, és egyáltalán nem akarok még egy problémát. Arra ott van nekem Liam.

Elvettem a könyvet, szóra se méltatva kikerültem és folytattam az utamat a terem felé. Utánam jött.

- Mi az, észre sem veszel?- játszott sértettséget a hangja.

- Pontosan- vetettem rá lapos pillantást.

- Mivel érdemeltem ki ezt?- 

Megálltam.

- Hogy mivel? Még kérdezed? Nem is ismerlek, de a falnak löktél és el sem tudom képzelni, mi is volt a szándékod..

- Én igen.- szúrta közbe perverz vigyorral.

- Hát persze. Persze, hogy el tudod képzelni- forgattam a szemem. Most komolyan, minden srác akivel találkozok perverz? Ne is válaszoljon senki.

- Mindegy.- folytattam.- A lényeg, a lényeg nem ismerlek, és nem is akarlak.

Tovább mentem, de az utamat állta.

- Én viszont téged, igen. Kezdjük is a bemutatkozást. A nevem Louis Tomlinson. Örülök, hogy találkoztunk.

6.fejezet- Mást látva

,, Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe,

Búsan ültem, mint ki csábos, mély titok nyomára vár."

*Victoria szemszöge*

Eljött a nap. A születésnapom. Victoria Gray immár 17 éves lett. Nem számít. Lényegtelen. Magányos. Csendes.

Kiskoromban mindig is vártam ezt a napot. Még régen apu meg is ígérte, hogy majd akkor megtanít vadászni, és íjjal lőni. Persze az utolsót, már jóval előtte teljesítette. Addig rágtam a fülét, míg neki nem állt tanítani. Azt mondta, fontos megünnepelni azt a napot, mert azután már érett, okos felnőtt válik belőlem, akinek a saját döntéseit kell meghoznia. De én nem akartam felnőni. Nem akartam nélküle eltölteni ezt a napot. Nem akartam nélküle felnőni. Mert megígérte..Megígérte, hogy velem lesz.. Mindig.. Hazudott. Itt hagyott engem, anélkül, hogy beteljesítette volna az ígéretét. Miért? Miért hagyott el engem? Csak ő volt nekem. Én pedig neki. Ő volt az egyetlen, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok. Ő volt az egyetlen, akit valaha is barátomnak tudtam nevezni. És most elment. Ezt az erődházat maga után hagyva. Ahol én egyedül és keservesen fogom leélni az életemet. Talán szánalmasan hangzik, de nem érdekel. Senki. És semmi. Talán kimehetnék a nagy világba, összepakolhatnék és megtenném azt a végtelenül hosszú utat, hogy új életet kezdjek, új emberekkel.. Nem. Nem akarok. Nem kellenek új emberek. Nem kell senki. Tudom, hogy már öt év eltelt a halála óta. Tudom, hogy nem maradhatok itt örökké. De túl sok a fájdalom. Túl kevés a remény.

Jobb éhezni, mint egyedül lenni. Mert amikor egyedül vagy- és nem a választott magányról beszélek, hanem amikor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egyedül vagyunk-, az olyan mintha már nem is lennél az emberiség része. Apu mondta ezt, amikor befutottam a szobámba és sírtam az osztálytársaim viselkedése miatt. Az volt az utolsó alkalom, hogy olyasmi miatt ejtettem könnyeket, amiknek semmi értelmük nem volt. Hiszen apu ott van nekem. Volt..

Igen. De az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. A magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg. Az emberi lény ugyanis kibír egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár egy évet elvisel, hogy nincs tető a feje fölött, de a magányt nem.

Minden kín és minden szenvedés közül a magány a legrosszabb.

Észre sem vettem, hogy sírok, ahogy az emlékek és az érzések újra utat engedtek maguknak bennem, amikor hirtelen rám tört valami. Valami olyasmi, amit még sosem tapasztaltam..

Látomás volt..

Vagy valóság..

Nem tudom..ilyet még sosem éreztem.

Teljesen eltért a többitől amit már megszoktam.

A mennyei békességet és a boldogságot üzente nekem..

És az őrületbe taszított.

Tűzvirágok, lángok borítottak mindent, felemésztett a forróság. Hosszú lángnyelvek cirógatták az arcomat, mire rádöbbentem, hogy én is égek, mint az egész világ. Elviselhetetlen kínt kellett volna éreznem, de nem éreztem. Sőt, inkább a lángok olyan..hívogatóak voltak és védelmezőek. Mintha minden rossztól vagy talán az egész világtól óvni akartak volna. Mintha bízhattam volna bennük. 

Figyeltem a lángokat, melyek lassan mozogni kezdtek, összhangban, egy irányban, mígnem egy alak formálódott meg előttem. Göndör, barna haja a lángok közt cikázott, s háttal állt nekem. A testtartása nyugodt volt, és érzelemmentes de mégis érződött rajta az a magányos, szívszorító fájdalom. És mintha a lángok adnák neki az egyetlen társaságot. Legszívesebben odarohantam és átvettem volna minden terhét, hiszen a kettőnk gyötrődése ugyanaz volt. Annyira hasonlított..rám. Abban a pillanatban hátrakapta a fejét és rám villantotta smaragdzölden csillogó szemeit.

A látomásnak ezzel vége lett és én megint egyedül találtam magam az erődházban elgyötörten és könnyekben úszva.

*Elizabeth szemszöge*

Dühösen fújtatva söpörtem végig a folyosón a matekfüzetemet szorongatva. Nem törődtem a nyüzsgő tömeggel, akik korán kelve indultak iskolába. Aki az utamban volt egy csepp udvariasság nélkül löktem félre. Hogy miért voltam ennyire mérges? Tegnap, mikor csalódottsággal telve hazaértem és neki láttam a matekházinak megláttam valamit a matekfüzetem hátuljában. Egy telefonszámot. Még hozzá Liam-ét. És ha ez nem lenne elég, hagyott egy üzenetet is:

- Ez itt a számom, de ma este ne hívj fel, mert nem érek rá. Ja, és suliba menet ne menj neki mindenkinek és ne rohanj! Még a végén elesel.

Ezt nem hiszem el. Mégis mit képzel? Hogy merészeli, csak úgy beleírnia matekfüzetembe a számát, mintha szükségem volna rá? És ez a gúnyolódó üzenet.. Gondolom tegnap este rajtam röhöghetett, ahogy elképzelte az arckifejezésemet, amikor elolvasom. Imád velem szórakozni. De miért pont velem? Nem lehetek ennyire érdekfeszítő a számára. Vagy..mégis?

Míg a folyosón végigértem, kezdtem lecsillapodni. Nem! Ez baj! Dühösnek kell lennem, mert még a végén azt fogja hinni, hogy tetszett az, hogy odaadta  a számát. Erre gondolatra újra átfutott a méreg és berontottam az osztályterembe. Ő már ott ült egészen kigombolt, piros,kockás ingben és fehér pólóban. Akaratlanul is megborzongtam, mert el kellett ismernem egész.. jól nézett ki. És ahogy a hajának néhány tincse belelógott a szemébe.. Elég! Nem akarok erre gondolni. 
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, rám nézett és az arcát megint az a sötét vigyor töltötte el. Na, de én letörlöm azt a vigyort.
Vettem egy mély levegőt, és leültem mellé. A szemét se vette le rólam, minden rezdülésemet figyelte.
- Mi van?- kérdeztem gyanakvóan.
- Jól nézel ki, mint mindig.- hátradőlt és kinyújtóztatta a lábát. Végig tudtam, hogy magas, de soha nem mértem fel, mennyire. Ahogy elnéztem a lábát, úgy saccoltam, több mint száznyolcvan centi.
- Köszönöm.- válaszoltam gondolkodás nélkül, de azonnal vissza akartam szívni. Köszönöm? Bármit mondhattam volna, de a „köszönöm" a legrosszabb választás volt. Nem akartam, hogy Liam azt higgye, tetszenek a bókjai. Mert nem tetszettek... legtöbbször. Nem illett hozzá nagy megfigyelőképesség, hogy rájöjjek, ő maga a baj, és abból már így is volt elég az életemben. Semmi szükség nincs rá, hogy még többet behívjak. Különben is még mindig dühös voltam a telefonszámos ügy miatt. Újra neki futottam a beszélgetésnek.
- Négy szóval vázolom a sorsod: most ki foglak nyírni.- mondtam, de a hangomból hiányzott a megfelelő él.
- Miért? Csak nem azért mert, megadtam a számomat?- mikor nem válaszoltam lágyan felnevetett.- Ezért vagy ilyen ingerült?
- Hát nem egyértelmű?- karba fontam a kezem.- Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád.- Jó talán kicsit túlzás, hogy csak egy telefonszám miatt balhézok, pedig nem. Nem erről volt szó, hanem végre találtam egy okot, ami miatt megmondhatom a szemébe, hogy mit is gondolok róla. Persze, ahhoz nekem nem kéne ok vagy ilyesmi, de most, hogy volt elég düh bennem, nem tudott megzavarni a perverz vigyorával, vagy a mondataival.
Közelebb hajolt. - Sokkal több közünk van egymáshoz, mint azt te el tudnád képzelni.- belém hasított egy sugallat, hogy meg kellene ijednem, de azzal nyugtattam magam, hogy Liam pontosan ezt akarja elérni. Nem hátráltam meg, hanem próbáltam dühösen válaszolni. Azonban még így is eltartott egy darabig míg megjött a hangom.
- Ezt meg, hogy érted?
- Sehogy.- újra hátradőlt a székén.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Mindig kitér a válaszok elől. Legszívesebben arcul csaptam volna, olyan higgadt és nem törődöm volt a hangja.
- Tudod mit? Menj a pokolba!
- Már ott vagyok.
Jézusom! Erre mit lehet felelni? Bosszúsan néztem rá, tele voltam dühvel és zavarodottsággal. Ezek a furcsa válaszok. Belehalna, ha egyszer egyértelműen fogalmazna? 

Matekóra után belibbentem biológiára. A feladat az volt, hogy mérjük meg egymás pulzusát és azután írjunk róla elemzést. Természetesen, sosincs szerencsém, én Liam- el kerültem párba. A gyomromban a szokásos, Liam kiváltotta remegést éreztem, és ahogy most is, nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e.
- Egyébként milyen volt az estéd?- kérdeztem, mivel említette, hogy nem ér rá, ezért ne hívjam. (Amúgy sem tettem volna.) 
- Érdekes. És a tiéd?
- Nem annyira.
- A házi brutális volt mi?
Gúnyt űz belőlem.
- Nem csináltam.
A mosolya mint egy rókáé.
- Kit csináltál meg?
Egy pillanatig nem találtam szavakat. Ott ültem félig nyitott szájjal.
- Ez egy célzás volt? 
- Csak kíváncsi vagyok mivel kell versenyeznem.
- Nőj fel!
Liam mosolya egyre szélesedett.
- Lazulj el!
- Figyelj, inkább koncentráljunk a feladatra. Nincs kedvem teszt alanyt játszani, szóval ha nem bánod..
- Nem tudok.-mondta.- Nincs szívem.
Azzal nyugtattam magam, hogy nem szó szerint érti.
- Szólj ha lejárt az öt perc.- Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam, ahogy Liam barna tekintete engem vizslat.
Néhány perc múlva résnyire nyitottam a szemem.
- Lejárt az idő.- mondta Liam.
Kifordítva kinyújtottam a kezem, hogy megmérhesse a pulzusomat.
Liam megfogta a csuklómat, mire hőhullám futott végig a karomon, ami azzal ért véget, hogy összeszűkült a gyomrom.
- Az alany pulzusa érintkezés hatására felgyorsul.- mondta.
- Ezt ne írd le!- ezt méltatlankodásnak szántam, de úgy hangzott, mintha próbálnék visszafolytani egy mosolyt.
- Mr. Palmer azt akarja, hogy alapos munkát végezzünk.
- Te mit akarsz?- kérdeztem tőle.
Liam tekintete az enyémbe fúródott. Belül vigyorgott. Tudtam. - Kivéve, tudod, azt.
Az elemzést leadtuk Mr. Palmer-nek és órák után találkoztam Elinorral. Mintha egy egész maratont futott volna, úgy lihegett, amikor megállt előttem.
- Ide süss!- lihegte és azzal egy aktaszerű papírt nyújtott át nekem.
- Ez meg mi? -kérdeztem.
- Nagyon sok időbe került, mire kiderítettem hol tartják a diákok adatait, amikor beiratkoznak. És mivel a múltkor mondtad, hogy Liam az új diák, nagyon különösen viselkedik, így hát kölcsönvettem a dossziéját.- mondta most már kevésbé kapkodva  a levegőt.
- Elloptad?
- Nem.- vetett rám mindent tudó pillantást.- Kölcsönvettem.
Sóhajtva kinyitottam a mappát és teljesen ledöbbentem.